2010. február 7., vasárnap

Anonyma: Egy nő Berlinben

Biztos mindannyiunk családjában akad egy férfi vagy nő, aki a második világháborúról tud ilyen-olyan formában mesélni. Nekem főleg a női családtagok meséltek, mivel mire megszülettem már nem nagyon éltek férfi rokonaim, akik abban az időben élték életüket. A férfi szemszögét filmekből és a könyvekből alapján ismertem meg, de már akkor egyértelmű volt, hogy egészen más volt női szemmel a háború.

Ezen meggyőződésemet tovább erősítette Anonyma könyve.

Maga az alaptörténet nem volt annyira ismeretlen számomra, hisz mint mondtam, hallottam már hasonló dolgokról, és Berlin megszállása  nem különbözött sokban Budapest megszállásától (ó bocsánat! Felszabadításától).

Anonyma 1945. április 20-án kezdte írni naplóját és június 22-én fejezte be. Nem tudjuk ki ő, mi a neve és hogy honnan származik. Csak annyit tudunk meg róla, hogy kibombázták az előző lakhelyéről és kiutaltak neki egy másik, elhagyott lakást. Ideje felét az óvópincében tengeti a ház többi lakójával együtt, míg a másik felét élelmiszer bolt előtti sorbanállással és vízhordással tölti. Közben pedig mindenütt a halál ólálkodik. Testek hevernek az utcán, a parkban és a lakásokban. Ráadásul Berlin lakossága a nehezen csordogáló hírek ellenére tökéletesen tisztában van azzal, hogy nemsokára megérkezik a Vörös Hadsereg, amit már jóval megelőz a híre.

Eljön a nap. Az ő utcájukba is bevonulnak a tankok és a lovasok. Szinte abban a pillanatban kivágódik a pinceajtó és meglátják az első ruszki katonát. Ettől a pillanattól kezdve megpecsételődik a berlini nők sorsa. Erőszak, erőszak és megint csak erőszak. Aztán pedig az éhezés, a kényszermunka és az örökös aggodalom: megjön-e a menzeszük és nem kaptak-e nemi betegséget. Annyira beleivódott már a nők lelkébe, hogy az első köszöntő szavak után azt kérdik egymástól: „Téged hányszor?”. Úgy érezzük sosem lesz ennek vége, és nincs is. A könyv vége nem befejezett és nem maradunk kérdések nélkül. Vajon mi lehet manapság ezzel a nővel? Mi lett vele a békekötés után? Mikor ehetett újra egy jót? Látta-e még valaha a rokonait? Mi lett vele és a barátjával? Vajon él-e még és álmodik-e az akkori dolgokról?

Mindig őszinte, sokszor nyers, de soha nem önsajnáltató. Úgy tekint az egészre, mint aki bosszúnak lett az áldozata, hisz a híresztelések (és az orosz katonák elmondása) szerint a német katonák sem tettek máshogy az oroszok hazájában. Nem csupán az orosz erőszakkal találjuk szemben magunkat hanem a végtelen igénytelenséggel is. Minden sarokba beleszarnak, minden falat lehugyoznak, az ágyba csizmával a lábukon fekszenek, a lakásokban a padlóra köpnek és ellopnak mindent, ami ketyeg (karórák). A főhős szemében egy dolog fontos: túlélni!

Többször is le kellett tennem a könyvet hogy egy kicsit végiggondoljam a történteket. Már csak azért is mert tudom hogy itthon is hasonló sorsban részesültek a nők. Ha jól emlékszem Kertész Erzsébet – „Fiút vártak lány született” című könyvében van az a jelenet, amikor az írónő a háború végén szülni megy egy klinikára, és sokkolva állapítja meg, hogy ő az egyetlen az osztályon aki életet adni ment. Mindenki más abortuszra vár.

A könyv eseményei oly annyira igazak, hogy ahogy utána olvastam rátaláltam arra az infóra is miszerint becslések szerint 2 MILLIÓ! német nőt erőszakoltak meg az orosz katonák (Magyarországon 50 000-re becsülik). Oly annyira elharapózott az illegális abortuszok száma, hogy magának a szovjet irányításnak kellett kíméletlenül közbeavatkoznia és saját katonái között szétcsapnia.

Az utóbbi időben adtak leginkább hangot a tiltakozásnak (megkéstek pár évet) ugyanis ez a könyv kisebb lavinát indított el. Filmet is forgattak belőle. Az előzetes alapján jó munkát végezhettek. (Előzetes.)

A németek szenvedéséről nem nagyon beszélnek. Lehet, hogy azért mert úgy gondolja a világ mindent megérdemeltek. Pedig őket a mai napig nyomja múltjuk súlya. Nem igazán sajnáltatják magukat, talán ezért is van kevés olyan könyv vagy film ami a német lakosság háború alatti kálváriáját mutatná be. Talán innentől máskép lesz. 

Ahogy olvastam mások véleményeit a könyvvel kapcsolatban többen is azt írták, hogy kötelezővé kéne tenni. Egyetértek. A Nyiszli Miklós könyvvel együtt. Talán jobban odafigyelnénk a múltra és az idősebbekre. 

Ha többet akartok olvasni a témáról itt például megtehetitek. 



Borostyán, Budapest 2010. február 07.

6 megjegyzés:

f-andi írta...

Egyre több jó, tárgyyilagos írás születik erről a témáról. Minél többet olvasok a háborúról, annál inkább tudom levonni a lényegeket, és tudom kiiktatni a lényegtelent (ha van). Mindenképpen keresem ezt a könyvet! Köszönöm a figyelemfelhívást!

Borostyán írta...

Nincs mit. Az az igazság hogy én is csak véletlenül akadtam rá, így került a kívánságlistámra, majd kaptam meg Csengától.

Érdekes, hogy amúgy sem boltban kitéve, sem más blogokon ajánlva nem nagyon találkoztam vele.

Joeymano írta...

Ó, ezt nekem el kell olvasnom. Köszi, h írtál róla, megkeresem majd a könyvtárban.

Dana írta...

Döbbenetes! Felhajtom a könyvet!

annamarie írta...

1975. tavaszán egy ismeretlen vidéki nő kereste Örkény Istvánt és segítséget kért tőle. Az író leutazott hozzá, és a napokig tartó beszélgetéssorozatot hangszalagra rögzítette. Az asszony hozzájárult, hogy ezekből a beszélgetésekből könyv szülessen. Csupán egyetlen dolgot kért: az anyag legépelése után a kazettákat semmisítsék meg. Örkény István e magnófelvételek után írta ezt a dokumentumregényt, megváltoztatott nevekkel, helyszínekkel és részben megváltoztatott szereplőkkel.

És hogy miről szól a történet. Egy magyar nő, aki hasonló sorsban részesült, mint a fent említett asszony, pert indít a német állammal szemben, hogy kifizessék a német fattya nevelési költségét. Tételesen felsorolva minden költségét, ami megerőszakolásának következménye lett. Természetesen a nő pert vesztett. Az akkor 15 éves gyereklány, most a 35 éves fiú anyja.
A háború termése mindig ez.

csenga írta...

A második kép borzasztó:-(

Nekem régen mesélte egy ismerős néni,hogy miért nem született gyereke...a háborúban, épp orosz katonák elől szaladt,amikor leugrott egy magas helyről rá egy betonoszlopra...és pont egy orosz katona mentetette meg az életét-ki kellett venni a méhét,de azt mondta sosem felejtette el az a fiatal orosz katonát aki a karjában rohant vele a kórházig....a háborúnak olyan sok arca van....