Különleges könyvet tartottam a kezemben amikor Sophie Van Der Staap könyvét fellapoztam. 21 éves korában rákos megbetegedést diagnosztizálnak az írónőnél. Kemoterápia, fehér kórházi folyosók, kedves és kevésbé kedves doktorok, angyali ápolónők, sugárkezelés és folytonos orvosi vizsgálatok, remény és gyógyulás. Ezek a történet alapkövei. Erre még nem mondanánk, hogy különleges, persze megrendeítőek ezek a történetek. A könyv eszenciája azonban Sophie személyisége és látásmódja. Emelt fővel és büszkén viseli az újabb megpróbáltatásokat. Különféle parókákból egy egész gyűjteményt vonultat fel. Mindegyiknek nevet ad és mindegyik viselése közben egy másik személlyé válik. Kicsit elrejtőzik az újabb álarc mögé, de közben egy másik része kiszabadul. Néha szende és szűzies, máskor átlagos szöszi. Ha kedve tartja vörös dögös, vagy platinaszőke loboncot visel. A parókák segítenek, hogy különlegesnek és még mindig nőnek érezze magát és ne azért figyeljenek rá mert beteg. Csak egy cél lebeg a szeme előtt a gyógyulás és az oda vezető úton is teljes értékű életet akar élni. Szerelmek, fájdalmak, család és barátok, szenvedés és humor, pokol és napsugár. Mind mind szerves alkotóelemei a könyvnek.Olvassátok, ha szeretitek a keserédes és őszinte történeteket. Ha egy igazán bátor és merész lány hosszú útjára vagytok kiváncsiak, vagy ha egyszerűen csak egy kis kitartásra van szükségetek. Mert erőt meríteni, na azt igazán lehet belőle.
(Sajnos a kiadás hagy maga után kívánnivalót, a helyesírási hibák tolonganak a könyvben.)
“Ez az én tikom. És az is fog maradni, hiszen se kedvem, se energiám, meg aztán szükségét sem érzem, hogy órákig a betegségemről locsogjak. Nem hiányoznak az együttérző, kételkedő vagy rémült tekintetek. És pláne nem akarom az időmet olyan emberekre vesztegetni, akik hamar rosszul lesznek.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése