2011. december 26., hétfő

Julie Orringer – Láthatatlan híd

Mikor megláttam a könyvet megdöbbentem milyen vastag, na de ez nem tarthat vissza, belevágtam. Már az elején lévő bejegyzés is megragadta a figyelmemet: „A regény egyes szereplői, helyszínei és eseményei a képzelet szüleményei, még ha az ábrázolt kor visszavonhatatlanul valóságos is.” Majd jött egy Radnóti vers, amit többször is el kellett olvasni, szíven ütött.

1937 szeptemberében találkozhatunk először Lévi Andrással és Tiborral, a 3 Lévi fiú közül kettővel. Andrást felvették a párizsi Écola Spéciale d’Achitecture iskolába, másnap indul. Tibor Pesten dolgozik, pénzt gyűjt tanulmányaira, mellette rengeteget tanul, orvosnak készül, de akkor már a magyar egyetemekre nem vettek fel zsidókat. Utolsó együtt töltött napjukon az Operába mennek, ahol András összetalálkozik az egyik bank igazgatójának feleségével, ahol pénzt váltott az utazására/tanulmányaira. A hölgy megkéri, hogy vigyen el Párizsba egy levelet és adja át egy régóta kint élő barátjának, valamint egy csomagot a fiának, aki ugyancsak ott tanul. András egy kis gondolkodás után igent mond. Másnap vonatra száll, ahol megismerkedik Novák Zoltánnal, kinek majd nagy szerepe lesz abban, hogy Franciaországban töltött ideje alatt meg tudjon élni.

Első megfigyelésem: magyarok mindenhol vannak.
Jó pár oldalon keresztül olvashatunk András életéről az iskolában, ahol védő szárnyai alá veszi egy ugyancsak magyar tanár. Ő segít neki a nyelvet elsajátítani, szaknyelvre tanítja minden nap a reggeli első óra előtt. András sok új emberrel ismerkedik össze. Legjobban barátja egy lengyel, zsidó fiú lesz. Persze elviszi a rábízott csomagot és a levelet is átadja. A levél egy bizonyos Claire Morgensternnek szól, akibe András, még a nagy korkülönbség ellenére is beleszeret. Ezután az iskola, barátok, munka, fiatal bolondságok mellett az udvarlásról és a szerelemről is szól a könyv. Persze megjelennek már a háború első hírei is.

Második megfigyelésem: miért gondolja az író, hogy ha a magyarok bort isznak, az csak Tokaji lehet?
De elérkezik 1939, amikor a világ helyzete egyre rosszabb képet mutat. Innentől felgyorsulnak az események és egyre jobban beleszúrnak a szívekbe, lelkekbe, testekbe. Közben megismerjük a harmadik testvért, Mátyást, a Lévi fiúk szüleit. Kiderül miért küldtek Claire-nek levelet Budapestről és a csomagot kapó fiú is több szerepet kap a történetben. Kétszer olvastam olyan sokáig az ágyamban, hogy a karom már zsibbadt és a szemem is lecsukódott. Ekkor rálestem az órára: hajnali 1 körül járt az idő, de nem volt kedvem befejezni, érdekelt. A 610 és a 640 oldal között kb. így néztem ki: ültem, szám kicsit nyitva, kezem a szám előtt, szemem hatalmas, kerek és lassan potyogni kezdtek belőle a könnyek. Álmodtam is a történettel, más könyvvel kapcsolatban ilyenre nem is emlékszem.

Végig azon gondolkodtam, hogy ennek az amerikai hölgynek miért pont a magyar zsidók világháborús szörnyűségeiről jutott eszébe írni. Reménykedtem, hogy valahol leírja, ezért nagy érdeklődéssel olvastam el a köszönetnyilvánítást is. Kiderült! A nagyszülei történetét mesélte el.

Harmadik megfigyelésem: Andrásnak van egy szerencsecsillaga és egy védőangyala
Persze hogy olvastam már máskor is a II. világháborúban történt iszonyatos dolgokról, mégis mindig megráz, elképeszt és undorral fog el bizonyos személyek iránt.

Amikor pedig befejezem a könyvet, ültem, nézegettem a borítón a lebombázott Lánc hidat és örültem, hogy nem akkor éltem, hogy a családom felmenőit nem ott érte a vég és reménykedem, hogy a gyerekeimnek nem kell majd átélni ezekből semmit.


2011. december 22., csütörtök

Karácsonyfaerdő (válogatta és szerkesztette: Hunyadi Csaba Zsolt)

Egyik nap, mikor a barátnőimmel a színházban a Diótörőt néztük (nem felvágásból írom, most láttam először), eszembe jutott, milyen speciális érzés is ez a karácsony előtti... És szinte mindegy, hogy fehér karácsony van, vagy fekete, van-e a bejgliben elég mák és a forraltborban igazi szegfűszeg, vagy hogy TV-ben adják-e idén is a budspencert... Megfoghatatlan valami ez, talán az emberek nyüzsgésében, a karácsonyfa díszeinek csillogásában lakik vagy a kemény tél füstös illatában, nem tudom. A könyv tizennyolc elbeszélése legalább tizennyolc választ ad erre a kérdésre. Némelyik talán kissé erőltetett, túlságosan tanmeseszerű, propaganda ízű, ahol a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig meglakol; akadnak köztük giccsesebb mesék is, ahol az angyalok trombitálnak a felhők fölött. De vannak kevésbé hagyományos történetek, ezek ha lehet mondani, sokkal jobban tetszettek. Kosztolányitól 'A szegény kisgyermek karácsonyi panaszai' zseniális szerintem, de Mikszáth, és Herczeg Ferenc egy-egy novellájáért is érdemes kézbevenni karácsony előtt a válogatáskötetet.

VII.
Az év siralomvölgy, a kötelesség a földi élet: a karácsony a túlvilág, a mennyország. Aki nem viselkedik illedelmesen, az elkárhozik, karácsonyra nem kap semmit.
VIII.
Apám a kellékes. Ő tárgyal az angyallal, egy titokzatos égi bankárral, aki a csekklapján minden elképzelhető s el nem képzelhető játékot kiutalhat. Anyám az ügyelő, a felügyelő, a rendező, az áldott súgó, aki titokban értésemre adja, mit kell hazudnom apámnak.
IX.
A világosító - a fölvilágosító- az a barátom, aki már évekkel ezelőtt közölte velem, hogy a karácsonyfát nem az angyal hozza, hanem a sánta viciné, s az egészet a nagyok találták ki, mert életük oly sivár és szürke, hogy szeretnének gyönyörködni a gyermekek tudatlanságában és ártatlanságában.
X.
Épp ezért tilos őket felvilágosítani. Kegyetlenség volna. Hadd higgyenek egyetlen káprázatuk boldog hazugságában. Csitt, ne beszéljünk a felnőttek előtt. Inkább zsaroljuk őket mi is, a magunk módján, az úgynevezett "tág gyermekszemünkkel".
XI.
Én erre a napra mindenesetre fehér kívánati lapot kapok, melyet kedvem szerint töltehetek ki.
XII.
Mit óhajtok? Várjatok, hadd gondolkozom! Nem olyant, mint tavaly, hanem másmilyent. Olyan gömbölyűt, amit ki is lehet nyitni és be is lehet csukni, olyan sárgát, olyan kereket, ami muzsikál is, olyan furcsát, olyan görbét, nem szabályost, de azért mégis egyenest, ami magától megy, süstörög, robban, tündököl, ezenkívül föl lehet kapcsolni a fülemre is.
...
XIV.
Olyant akarok, amit még senki nem látott, ami érdekes és borzasztó, ami csodálatos. Olyant akarok, ami nincs.
XV.
Csodát nekem, a csodát, ide a kezembe. Más nem kell.
(Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek karácsonyi panaszai)


Talán jólesett volna egy melegebb színű borító, és hasznos lett volna tudni az elbeszélések keletkezésének idejét is, de összességében megér egy ünnep előtti olvasást.


10/6

2011. december 19., hétfő

Schalom Asch: Motke, a tolvaj

Az oroszok mellett a másik nagy kedvencem a héber-zsidó irodalom. Egyértelműen elfogultan kezdek neki ezeknek a könyveknek, nehezemre esik objektíven értékelni őket.

Magyar nyelven is megjelent az eddig számomra ismeretlen, mégis a jiddis irodalom egyik legrangosabb képviselőjének nagyon színvonalas regénye. A galíciai Motke sokgyermekes család legkisebbjeként, születése pillanatától megtapasztalja a legkínzóbb nélkülözést. Olyannyira, hogy anyja melle helyett cukros anyagcsücsköt nyomnak a szájába, hátha megelégszik annyival is. Szinte borítékolható, hogy már mászóképes korában maga jár az élelem után, megeszik mindent, amit az utcán, szemetesben talál. Ahhoz sem rest, hogy a többi gyerek kezéből szedjen ki mindent, ami élelemre emlékezteti. Ahogy "fejlődik", egyre kifinomultabbá válik élelemszerzési technikája, zsiványsága egyértelművé válik, így igen hamar ráragad a címben olvasható jelző.

Anyja szíve majd' megszakad, de nem azt az időt élik, amikor saját gyermekét szoptathatná, érzelmi-fizikai igényeiket akár csak alapvető módon kielégíthetné.

"Slatke, valamennyi gyermekétől körülvéve ágyában feküdt, és magukra húzott minden régi rongyot, ami fellelhető volt a pincében. És csak ebben a sarokban, Slatkénál volt meleg. Ott voltak mellette kicsinyei, akik fiatal testükkel melengették, s akiket maga alá vett, mint kotlós a csibéket. Az anya karjai alól Motke, a tolvaj kukucskált ki. Fekete szemecskéi csillogtak a kerek, barna arcocskában, amely még az előző este evett krumplitól volt maszatos. Melege volt és jól érezte magát anyja ágyában."

Felnőttként megszökik otthonról, menekülni próbál nyomorúsága elől, abban reménykedve, hogy a nagyvárosban boldogabb életre lelhet. Önmaga is kivert kutyaként az utcán kódorgó ebek vezéreként tündököl, majd üvegfúvóként próbálja ki magát, később pedig vándorkomédiásokhoz szegődik. A cél Varsó, a nagyváros, ahol "boldogságát" az örömtanyán találja meg, mint romlott nők oltalmazója, futtatója. Tisztelik, tartanak tőle, de nem feltétlenül felkapaszkodott egzisztenciája miatt.

Végig nagy kérdés volt, vajon sikerül-e ennek a zsiványnak kitörni otthonról hozott, átkozott sorsából, vajon az igaznak hitt szerelem segíthet-e neki ebben!?

Nagyon tetszett, de ebben szinte biztos voltam attól a pillanattól kezdve, ahogy kézbe vettem!

Angela Nanetti: Nagyapó a cseresznyefán

Nem nagyon akarom túlbonyolítani ezt a bejegyzést! Annyi minden benne van, sőt, MINDEN benne van!

Nagyon szaggatta valami végig a szívemet, amíg olvastam. Pedig "csak" életről-halálról, szeretetről, családról van benne szó. Egy családról, amelyik különösebben még csak össze sem tart. És a cseresznyefáról. De azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk Őt is családtagnak, sőt... Talán ez a fa tartja életben, egyben a családot, a tiszta érzelmeket, érzéseket azokban, akiknek ez még számít.

Kölcsönkönyv volt (köszönöm!), de kell az én polcomra is!!! A gyerekeknek pedig feltétlenül oda fogom adni elolvasásra. Fontos!

Egyébként pedig én is úgy szeretnék egy saját cseresznyefát!!!

2011. december 18., vasárnap

Kate Chopin: Ébredés

Örültem, hogy megjelent magyarul ez a kisregény, mert angolul már egy ideje megvan, de valahogy nem volt kedvem hozzá.
Igazából azért is szereztem meg, mert angol szakos Molyos ismerőseim többen is nagyra értékelték.

Arról szól, hogy van ez a nő, Edna, aki feleség, családanya a XIX. század Amerikájában, lenn délen, New Orleansban. 2 kicsi gyermeke van, férje dolgozik, ahogy azt kell, ő meg otthon unatkozik, a nyarakat pedig a tengernél tölti egy kellemes társasággal. Itt ismerkedik meg Robert-rel, akivel együtt tölti a napjait és aki közelebb kerül hozzá, mint a férje valaha is.
A nyaralás, a tenger, a természet közelsége, a szabadság szele és persze ez az új, izgalmas ismeretség ébreszti őt öntudatra, hogy ő igazából nem akar tovább a házasság és az élet által a nőkre kényszerített börtönlétben tengődni tovább.
Zajlanak az események, felborítva Edna addigi teljes életét, lelkét és szellemét. A végén viszont valamelyest letisztulnak a dolgok, az írónő nagyon ravaszul feltárja a női lét disszonanciáját.

Egyszerű kis regény ez, mégis vannak benne fantasztikus mondatok, nekem nagyon megragadta az érzékeimet és a gondolataimat helyenként. De legtöbbször csak zajlanak benne a felületes szemlélő által unalmasnak is ítélhető események, viszont ha jobban elmélyülünk benne, látható, hogy Chopin mennyire érzékeny az apró, nüansznyi dolgokra. Ezért emlékeztetett engem Virginia Woolfra, bár annál kevésbé ideges és sokkal tisztább a szöveg, de szerintem ez a nagyszerű fordításnak is köszönhető.

A vége nálam majdnem ütött, tetszett, ahogyan az írónő ebből a viszonylag egyszerű alapszituációból ilyen mély, megcsavart, a regény elejéről származó halvány áttűnésekkel átszőtt helyzetet hozott létre. Ami a mai napig nem veszítette aktualitását, éppen ezért fontos ez a regény.
Nekem a vége olyan volt, mint amikor megszólal az előadás végét jelző hangos gong, de a közönség csak döbbenten ül maga elé meredve a nézőtéren.



Holly Webb: Max elcsatangol


Max egy kb. 9 hetes óangoljuhász kiskutya, aki boldogan vetette bele magát Molly életébe. Egymásra találtak hirtelen, amikor a szülők elmentek a nagy kiskutya-mustrára. Miután hazavihették Maxot, a kutya életében a második fejezet következhetett, a felhőtlen játék, az öröm ideje -egyelőre még otthon. Felhőtlen kacagások, nyalogatások, csibészségek a kertben, mind erősítették kapcsolatukat. Ám egyszer csak baj történt, s Max elcsatangolt. Kiment az ablakon, és nagy unalmában elindult Molly elé az iskolába. Innen jön az izgalom a könyvben: képbe kerül egy autó, egy kislány, akinek a neve Jasmine, sok-sok szomorúság Molly részéről.


Természetesen az izgalmak a könyv végén feloldásra kerülnek, de én örültem volna még 1-2 mondatnak a továbbiakról, illetve Molly és Max kapcsolatáról.
(Egy dolgot sajnálok igazán: ha már ennyire ki van hangsúlyozva, hogy a kiskutyákat be kell oltani és nem is lehet "közösségbe vinni" az egyik oltás beadása előtt, ill. a chip lényegét is kiemeli az írónő, akkor hogyan történhet meg, hogy egy kutya eltűnésekor a legközelebbi állatorvosi rendelőbe nem mennek el?- De ez biztosan felnőtt mivoltomban hiányzott. Majd elárulom, hogy a kislányom hogyan értékeli majd a történetet.)

Igazi, megszokottan kedves, gyerekeknek (kislányoknak) szóló történet egy kiskutyáról!


2011. december 17., szombat

1Q84 második könyv

Az első kötet után nincs olyan ember a világon, aki ne akarná azonnal kezébe venni a következőt, és a második után sem lesz ilyen ember. Csak kár, hogy az utolsó részre annyit kell várni. Mert sajnos várni kell rá egészen tavaszig, addig, amíg ki nem rügyeznek a fák, amíg az első pitypang ki nem dugja fejét a földből, és amíg vissza nem jönnek a fecskék. Ez az időpont most, amikor még munkába menet sötét van, és hazafelé tartva is, olyan távolinak tűnik, mintha sohasem jönne el. Ezt persze csak most érezzük, mert hipp-hopp és máris itt lesz. Mert ahogy ez az év elillant, úgy fog észrevétlenül tovatűnni ez a pár hónap. De akkor is, nekem ez most kell és nem tavasszal. Grrrr...

Miután kitomboltam magam, folytatom azzal, hogy ez a könyv továbbra is Murakami nagy alkotása. A kedvem az olvasáshoz egy cseppet sem lankadt a végéig, folyton fenn tudta tartani az érdeklődésem. És mindezt annak ellenére, hogy apró falatokban kapjuk az információforrásokat, és elég lassan csordogál előre a történet. A két szálon futó fejezetek segítenek abban, hogy ebből semmit ne érezzünk. Olvassuk az egyiket, és a végére érve legszívesebben átugranánk a másik szereplős fejezetet, hogy folytathassuk. Nem tesszük, mert tudjuk, hogy a másik szereplős történet végére ugyanerre a gondolatra jutnánk. Ezért egymást katalizálják a fejezetek, és már te is pörögsz vele, és észrevétlenül a legizgalmasabb részeknél Murakami szándékosan alád tesz az egyre rövidülő fejezetekkel. Közben a két szál időben egymás mellé ért, sőt aztán majdnem térben is, ahogy az lenni szokott. De akkor hirtelen kapunk egy ütést és a közös vonaltól kénytelenek vagyunk újra messzire kerülni újra erőfeszítéseket tenni, hogy közelebb jussunk. Még most is beleborzongok, mert egyszerűen zseniális ahogy ezt az író műveli velünk.

Épp káááá-nak kommenteltem minap, mennyire egyetértek azzal, amit ő is szeret Murakamiban. Tudjuk, hogy a könyvet átjárja a misztikum, lépten-nyomon találkozunk vele, de annyira sikerül elvegyíteni a valósággal, hogy eszünk ágában sincs ezen kételkedni. Pont emiatt nem is gondolkodunk el a misztikus dolgok miértjein, mert tudjuk, hogy erre semmi szükség. Azért misztikus, mert nem kell megérteni. Csak csordogálni kell az eseményekkel, bele kell lépni Murakami világába, és lubickolni benne, miközben az élmény megborzongatja a hátad a nyakadtól a derekadig. Pont úgy, ahogy most gondolod.

A történet felvázolását teljesen feleslegesnek tartom, senki nem szereti a filmeket a közepétől nézni. Azt azonban elmondom, hogy amitől féltem, a fordítás milyensége teljesen kielégítő. Nagyon ügyes az új fordító, bár összefésülhettek volna ezt azt a szövegben, mert többször előforduló szavakat máshogy fordított. De eltűntek a zavaró félrefordítások, ami az első könyv elején előfordult.

Szóval én remegve várom a befejező részt, hogy mi lesz itt még, mert ez eddig rengeteg csillaggal a tetején egy hatalmas ötös.

Murakami Haruki: 1Q84 második könyv. Geopen, Budapest, 2011.


Szenteste- A szeretet ünnepe (Szerk: Hunyadi Csaba Zsolt)


Most kaptam ezt a könyvet, de gyorsan ünnepi hangulatba kerültem a szombati délutánon, így el is olvastam.
Ünnepi hangulatom még nincsen, de adventi van. Hiszen várakozom. Sajnos a munkahelyi év vége, az ottani felhők beárnyékolják és sötétebbé teszik az örömeimet, de próbálom nem hagyni magam és tenni a kellemetlen ellen az ilyenkor áradó melegséggel, fényekkel.

Szenteste….
Amikor Jézus születését ünnepeljük. Amikor az emberek hitüktől függetlenül a szeretetet próbálják ünnepelni. Ki így, ki úgy.
Én soha nem tagadtam, hogy irigylem a régi karácsonyokat, amikor még nem az ajándékdömping volt a lényeg, amikor a családok képesek voltak napokat együtt tölteni hol itt, hol ott. Irigylem azokat ahol ez a momentum még mindig lényeges.

Szenteste…
Ez a kis könyv egy történetekben és versekben gazdag kincses sziget. Sziget, mert ha belemegyünk, nehéz lesz a kijutás. Nehéz lesz, mert a történetek olvasásakor elönt az érzés, hogy legalább azt az egy történetet végigolvashassuk a meghitt nyugalomban. Sziget, mert a könyvvel jól érezzük magunkat a mi kis szigetünkön. Én jól voltam. Próbáltam beleolvadni és eggyé válni az olvasmánnyal, vagy az aktuális kis verssel, de tudom, hogy az elképzelés kevés az átéléshez. Kevés ahhoz, hogy megértsem a hatalmas nagy nélkülözéseket, a nagy havakat, a sokgyermekes családok szegény és hideg-tüzelőmentes karácsonyát. Kevés, hogy megértsem, hogy egy gyertyának is nagyon lehet örülni.

Szigeten voltam, és fuldokolni kezdtem, amikor belemerültem. Mert, bár élveztem és örömmel olvastam, de mindig találtam asszociációkat, amitől sírva, ill. könnyekre fakadtam, amitől emlékeztem egy valamikori karácsonyra, vagy éppen valakire.

Szenteste…. Kinek mit jelent…. Amit nekem jelent, azt próbálom áthagyományozni az ajándékot kereső, izgatottan kibontó gyermekeimre, hogy egyszer nekik is azt jelentse, amit nekem: az örömöt, a szeretetet, az ajándékozás örömét, a feltétel nélküliséget, a zenét, az együttlétet, a csendes éjt, a királyokat, a csillagokat, az angyalokat, a hitet, a csendet, az esetleges nélkülözés elfogadását, a...

Szenteste… bár a karácsony nekem távol áll a könyv kék színétől, a kötetben lévő -számomra jobbára ismeretlen- versek és történetek meghitten elröpítettek arra a szigetre, ahol tudok emlékezni és készülni karácsony szent ünnepére.

KARÁCSONYI MESÉLŐ KÖNYV


Karácsony...
Kinek mit jelent a szó? Kinek milyen érzések kapcsolódnak hozzá?
Ki emlékszik a régi karácsonyokra? ... és ki csak a mostaniakra?
Ki tudja összehasonlítani a saját gyermekkori karácsonyát (vagy éppen emlékekből, elmesélésekből a szülei karácsonyát) a gyermekei ünneplésével.
Az izgalom sokunknál ott van, ott maradt. Sokszor és sokan nem is gondolják át az emberek, hogy karácsonykor mit ünneplünk. Átgondolhatja mindenki a maga értelmezésében.
A Karácsonyi mesélő könyv 3 nagy fejezetre van bontva. Az első rész nagyon alkalmas arra, hogy a gyerekekkel átéljük a kis Jézus születését. 13 rövid történetre bontva mesélhetjük el gyermekünknek, unokánknak, tanítványainknak, óvodásainknak Mária és József vándorlását, menekülését, beszélgethetünk az angyalokról és megismerkedhetünk Gáspárral, Menyhérttel és Boldizsárral.

A második nagy fejezetben történeteket olvashatunk a karácsonyi hagyományokról. Betekintést nyerhetünk olasz, szír, svéd, spanyol stb. mesékbe, hagyományokba is. Én azonnal szívembe zártam Befana anyót, aki csak sipp-supp, sipp-supp! Mindig csak söprögetett.
Olvashatunk Miklós püspökről, aki a szegényeknek is osztogatott, sőt rabszolgaságtól is megmentett három lányt.
A tevék történetét is megismerhetjük, de sok más történeten kívül bepillanthatunk a tengeren túli "kandallókra akasztott zoknik" történetébe is.

A harmadik nagy fejezetben pedig a "Karácsonyi mesék és legendák" című részt olvashatjuk, amiben számomra eddig teljesen ismeretlen mesegyűjteménnyel találkoztam.
A könyv végénél pedig egy olyan gyűjtemény található, aminek nagyon örülök: "Mesemondás csoportban" címmel segítséget kapunk a közös meséléshez, a közös mesék, történetek feldolgozásához, egy jó beszélgetéshez!

A könyvet mindenkinek ajánlom! Egyszerűen tetszetős, illusztrációkban nagyon gazdag, így szemet kápráztató ez a KARÁCSONYI MESÉLŐ KÖNYV. Mindenki megtalálhatja benne azt az értéket, amit igazán keres a karácsonyi ünnepkörben!

Dr.Henry Cloud & Dr. John Townsend: Gyerekhatárok


Véleményem szerint folyamatos napirendi téma lehetne, kell-e a gyereknek a korlát? Korlát a nevelésben, meddig hagyjuk őt kibontakozni- kibontakozni jó-jobb és rossz értelemben.
Fel is sorolhatnám a szülői típusokat, azaz hogy vannak a "ráhagyó" típusú szülők, vannak az autokrata-szigorú-csak azt lehet, amit a szülői önkény elvár típusú szülők, és vannak a demokratikus szülők, akik hagyják, de megvannak a korlátaik. Természetesen olyan is előfordul, hogy nem is veszi észre a szülő, hogy ő mindent ráhagy a gyermekére, mert az édesanya amolyan segítőkész típus, a gyermeke az ő szeme-fénye, s ő szívesen segít neki, sőt, engedi őt kibontakozni- sok szülő ezt úgy nevezi, hogy "kreatív"-nak neveli, mire képes.
Ezzel ott van a probléma, hogy a megfelelő korlátok segítik a gyermekek személyiségének fejlődését, segítik a későbbi életben való boldogulásukat.

A "Gyerekhatárok" című könyvben megerősítést kaphatunk abban, hogy jól neveljük gyerekünket, azaz, hogy a gyermekünkkel szemben felállított határaink miatt ne érezzük régimódi, szigorú, zord szülőnek magunkat.
Megismerkedhetünk olyan megalapozott gondolatokkal, amelyekkel azonosulunk vagy megpróbálunk azonosulni.

A könyv rádöbbentett engem arra, hogy nem csak ismerni kell az általunk, családunk által felállított határokat, hanem a gyerekeket is meg kell tanítani ezekre. Meg kell velük értetni, hogy felelősek saját viselkedésükért.
Mivel nekem már "nagyobbacskák" a gyermekeim, így félve olvastam, hogy mennyire kapok én is instrukciókat, ötleteket, javaslatokat, hogy az esetlegesen felfedezett hibáimat elkezdhessem korrigálni. Hiszen a gyermeknevelés a legnehezebb a számomra. ..és minden felelősségteljes szülő számára, de tudom, hogy nem egyszerű. Hiszen ég-föld különbségek lehetnek közöttünk és közöttük, nincs recept hozzájuk, nincs felírandó gyógyszer az elrontott beszélgetésekre, vitákra.
Egyetlen gyógyszer lehet, ha jól az eszünkbe véssük, hogy mi, szülők vagyunk az elsődleges támaszok a gyerekeink számára, a legtöbbet azzal segíthetünk nekik, ha szeretjük őket, ha támaszaik leszünk. De mindenképpen tegyük fel magunknak azt a kérdést: Mit gondolunk, félünk-e attól, hogy elveszítjük a gyerekünk szeretetét, ha nemet mondunk neki?
A könyv segít az olvasó szülőnek abban, hogyan lehet nem csak határokat szabni, kialakítani, hanem határrá válni.

Bemutatja a tíz törvényt:
1. a "Vetés és aratás törvényét", hogy a gyerek úgy tanuljon a hibáiból, hogy nem bántjuk őt meg a szavainkkal;
2. a "Felelősségvállalás törvénye", hogy megtanuljanak felelősséget vállalni saját életükért;
3. "Az erő törvénye": erő szükséges ahhoz, hogy cselekedeteket vigyenek véghez, s ezek által a saját magukat és a körülöttük élőket is megismerjék.
4. "A tisztelet törvénye", amely azt jelenti, hogy a gyermeknek rá kell jönnie, meg kell ismernie a mások határait, és ezeket tiszteletben kell tartania.
5. "A motiváció törvénye": ez azért fontos, mert a motiváció több fokozaton keresztül fejlődik ki a gyermekben, a szülők sem használják ugyanazokat a motiváló eszközöket a különböző életkorokban.
6. " A mérlegelés törvénye" szükséges, hogy különbséget tudjunk tenni ártalom és fájdalom között, és ezt a gyermek is megértse.
7. " A proaktivitás törvénye", azaz segítenünk kell, hogy a gyerekek megtanuljanak megfelelő színvonalú határokat húzni, dühöngés és indulatkitörés nélkül.
8. "Az irigység törvénye". Az irigység egy nagyon jellemző emberi tulajdonság, az emberi természetben különböző mértékben jelenik meg. Meg kell próbálni a gyermeki irigységet átalakítani elfogadássá, hálává és megelégedéssé.
9. "Az aktivitás törvénye" kapcsán megtanuljuk, hogy a problémák megoldása saját maguknál a gyermekeknél kezdődik, az aktivitásra szükség van a boldoguláshoz.
10. "Az őszinteség törvénye" arra tanít, hogy "világosságban" érdemes élni.
A törvények ismeretével és a könyvben leírt 6 lépéssel (a saját határaink ismeretével, a céllal, hogy mit szeretnénk elérni, és egy jó tervvel és kivitelezésével) eljuthatunk oda ahová szeretnénk, elérhetjük céljainkat.
A könyv szerint minden életkorban érdemes elkezdeni az elkésett/megkésett nevelést, vagy az aktuálisan megjelent problémák helyzetek változtatását.

A"Gyerekhatárok" tele van történettel amelyek élethelyzeteken keresztül mutatják be a problémákat és esetleges megoldási lehetőségeiket.
Nem mindennel tudtam azonosulni, de tény, hogy sok mindennél felcsillant a szemem, hogy igen, és így teszem, (talán) jó úton haladok.
A könyvben a Bibliából vett igék is olvashatók az adott témához illően, ami megerősíti, megerősítheti a nevelési elveinket.
Néhol szigorúnak tűnt a mód, pedig tudom, hogy csak a következetesség húzódik meg a mondatok mögött. De sajnos, ahogy olvastam én is rájöttem, hogy halványan nálunk is újra kellene venni a mérlegelés törvényét.
Olvasmányos irodalom, mindenképpen forgatásra, olvasásra ajánlom a gyermekes szülőknek.
4/5