Jonathan Stroud: Szunnyadó tűz

Köztudott, hogy nagyon szeretem a Bratimaeus trilógiát a maga történetéért és írói stílusáért. Gondolom innen nem meglepő, hogy Jonathan Stroud másik magyarul megjelent könyvéért is mennyire epekedtem, bár kissé óvatos voltam, mert ezt már nem vettem meg, hanem inkább szépen kivártam amíg csitul a könyvtári népszerűsége, merthogy a már említett trilógia nem csak nekem jött be, hanem rajtam kívül még sok más lelkes olvasónak is. Hosszú idő volt, de mégis csak türelmesen kivártam. Ez kb. 1 évembe került.

Hogy megérte-e? Mindjárt elárulom, a részleteket lásd lejjebb.

A történet már alapból óvatosságra intett. Adva van ugyanis egy kis angol falu, ahol a néphiedelem szerint egy sárkányt győztek le a közeli Wirrim területén. Bár a néphiedelem nem teljesen korrekt kifejezés, mert a faluban élők nagy része már nem is ismeri ezt a történetet. Csak a nagy öregek azok, akik még félik a közeli dombokat és azok legendáit. Michael mit sem tud erről miközben békésen szunyókál a Wirrimen találthaó Gödörben. Mire felébred furcsán érzi magát, mint aki napszúrást kapott és erősen fájlalja a szemét is. Mindezek tetejébe még hallucinál is. Gyorsan hazasiet bátyjához és nővéréhez, azok pedig értetlenül nézik, ahogy hazatámolyog a testvérük. Michael – mivel nem hisznek neki – megmutatja Stephennek hogy hol történt vele a dolog, és hamarosan Stephen is furán kezdi látni az embereket. Hamarosan kiderül, hogy nem csak ők rendelkeznek ilyen adottsággal a faluban és a többiek hamar kivetik a hálójukat rájuk. Michael és Stephen választás elé áll. Azt teszik, ami helyes vagy azt, ami a hatalom elnyerésével kecsegtet, miközben a mélyben lapuló sárkány egyre türelmetlenebbül várja szabadulását.

Micahel karaktere kifejezetten idegesített, bár ez még nem húzna le az értékéből. Az ami igazán nagy negatívuma számomra az a történet maga és a kiszámíthatóság. Tulajdonképpen ebben az esetben ez nem a legjobb meghatározás, ugyanis számítgatni itt aztán nem is kell, mert ha az ember túl van már pár hasonló témájú könyvön, akkor csípőből lövi a várható eseményeket.

Magas elvárásaim voltak, egy olyan izgalmas történet reményében, ami még napokkal az elolvasása után is velem marad és megelégedetten gondolok majd rá: „Igen, örülök hogy elolvashattam!”

Sajnos ezen kívánságom nem teljesült, ezért a magas léc hatalmasat koppanva zuhant a földre.

Érezni véltem, hogy ez a Jonathan Stroud még nem az kiforrott író, akit én annyira megkedveltem. Bár az az írói névjegye, miszerint az izgalmas résznél egyszerre több szempontból tárja elénk az eseményeket itt is megtalálható (és ez itt is tetszett, mert növeli a feszültséget) mégsem volt elég ahhoz, hogy jó szívvel gondoljak vissza rá. A szerkesztés továbbá több bakit is tartogat számunkra: az elgépelések mellett egy helyen még a főszereplő nevét is megcserélték, szerencsére a könyvtári példányban valaki ceruzával, szép betűkkel kijavította, így nekem már nem kellett azon agyalnom hogy hogyan került oda X szereplő amikor Y helyen kéne lennie (38 oldal). Bárki volt is az a kedves olvasó, aki segített a többi olvasónak köszönöm neki. A fordító egyébként ugyanaz, mint a Bartimaeus második és harmadik részének esetében, amit egyébként Pék Zoltán fordított (az első részt Tóth Tamás Boldizsár fordította, akinek a Harry Pottert is köszönhetjük). Ez a fordítás mintha most nem jött volna annyira össze, amit igazán sajnálok mert a Bartimaeus tényleg nagyon jól sikerült. 

Hogy mondjak valami pozitívumot is: a magyar borító kifejezetten kedvemre való, igazán szép munka, sokkal szebbnek találom, mint az eredetit. (Borítóterv: Beleznai Kornél) És a magyar címet is szépen megoldották (eredeti cím: Burried Fire). Szunnyadó tűz…. Nagyon teszik:)

Gondolom az Animus kiadónak sem volt magas az eladási mutatója, mert több J.S. könyvet nem is adtak ki ezek után. Én pedig egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez az ember egy egy sikerkönyves író lenne.

Én adok még majd neki egy esélyt, de ahogy elnézem ezt már csak angolul tehetem majd meg.

FRISSÍTÉS: közben most (2011) szeptemberében kiadták végül újra a Bartimaeus sorozatot sokkal de sokkal tetszetősebb borítókkal és pluszban még kijött a negyedik Barti könyv is Salamon király gyűrűje címmel. 

Borostyán, 2010. március 31.

Karen Chance:Megérint a sötétség

Egy újabb vámpír sorozta első része...elkezdtem ,kitartottam,de a közepénél elvesztem...

"A Megérint a sötétségből megismert Cassandra Palmer, a hétköznapinak egyáltalán nem mondható lány. Különböző evilági és természetfeletti kalandjai nyomán a világ legbefolyásosabb jövőbelátója, azaz Pythia lett. Bár ezt a kiváltságot rendszerint csak hosszú évekig tartó felkészítés végén lehet elnyerni, de Cassie személyéhez fűződő, finoman szólva is szokatlan események és körülmények a jelen esetben felgyorsítják a folyamatokat. Ezáltal egyik pillanatról a másikra olyan hatalom birtokába jut, amelyet minden mágus, vámpír, sőt még?az Erdők Népe is szeretne maga mellé állítani – vagy végleg eltörölni."

Íme az alapsztori,ami nagyon jól kezdődik és mindenre van logikus magyarázat,de ahhoz képest,hogy ez még csak az első rész,nekem túl zaklatottnak,túl bonyolultnak tűnt.Annyi minden történik egymás után,sorjáznak a szereplők egymás sarkára taposva,hogy igencsak megvoltam már zavarodva,hogy ki kicsoda.
Ami nagyon tetszett benne,hogy a szerző leporolta a szellemeket,és bizony Cassie sokszor rászorul személyes szelleme segítségére,akik nem önzetlenül harcolnak mellette,a lány az energiaforrásuk.Kitér a szellemek miben létére is,hogy miért nem tolonganak százával,és miért van hogy valaki szellem,valaki nem stb.
Kikapcsolódásnak remek,ha szeretjük a szobortestű ,jéghideg de annál jóképűbb vámpírokat és társaikat.Humor is bőven lett adagolva a vérmennyiség mellé,mégis olyan érzésem van,mintha egyhuzamban megnéztem volna egy tucat vámpíros filmet...kevesebb néha több elv alapján,ha kicsit visszafogja magát az írónő,akkor sokkal átláthatóbb lehetne a történet.És úgy érzem az összes töltényét előtte már rögtön az első résznél,bár lehet,hogy csak az én fantáziám szegényes,és lesz itt még meglepetés.De ebben a könyvben feltűnik ám mindenki Raszputyintól elkezdve a vérfarkasokig...
A borító szerintem egész jó lett,a szereplőt én is így képzelem el,és a hátán lévő rajz is szerepel a történetben.
E műfaj kedvelőinek igazi csemege,én meg csak próbálkozom.

Bácskai Judit:Hogyan éltem túl a Karib-tengert?

Valami könnyed, laza könyvre vágytam, és hétvégén megakadt rajta a szemem, jó rég pihen már a polcon,talán már egy éve is van, hogy Coop üzletben 399 kemény magyar forintot kifizettem érte.

Judit sok siránkozás után úgy dönt, valami egészen mást, újat szeretne csinálni, egy hirtelen elhatározással jelentkezik hajóra dolgozni. Szegedről egészen a Karib-tengerig jut a Tropical Adventure fedélzetén. Huszonnégy órás utazás után várt rá Miami és fél évig egy teljesen új élet.

Szinte csak mendemondák keringenek az ilyen munkákról,mindenki irigykedik ha ilyen sztorit hall,milyen állat lehet egész nap napfény,pálmafák,koktélok,rengeteg buli,világot látsz és még fizetnek is érte.Juditnak igazán nehezen indul a kezdés,csak az angol tudására támaszkodhat,minden más ismeretlen,és ,már az első napon épphogy a hajóra lépett bedobják a sűrűjébe...olvasás közben együtt fáradtam el a Szegedi lánnyal,mikor napi3-4 óra alvás után jöttek a 10órás műszakok,mikor már azt sem tudod éjszaka van-e vagy nappal,mikor épp,hogy lefekszel már keltenek is fel,büntiből takarítani egészen a következő műszakodig....

Egyrészt remek lehetőség, hogy kipróbáld magad, és ha elég elszánt vagy jól lehet keresni... de bírnod kell a gyürődést, alkalmazkodnod kell több tucat egészen más emberhez, a Jamaicaitól a Lengyelig.. ha a vendég valamilyen tripla, ilyen-olyan koktélt kér Te bölcsen bólogatsz majd még a bárhoz érsz megpróbálod kitalálni mi is az, még a vendég egy szál fürdőnadrágban koktélozik, te ingben,fekete nadrágban mosolyogsz a tűző napon, és ha beteg vagy addig kell meggyógyulnod még kiköt a hajó egy délutánra, és van hogy napokig még az eget sem látod mert a hajó gyomrában egy diszkóban egyensúlyozol a tálcával...

Ennek ellenére remek olvasmány, hősünket a szerelem sem kerüli el, sőt itt is megerősödni látszik az a mondás miszerint járj bárhol is a világon magyarok mindenhol vannak.

Nem tudom Judit visszatért e- egy újabb "körre" vagy ennyi elég is volt neki a világjárásból, mindenesetre az már biztos, hogy az ilyen luxushajó egy külön kis világ annak minden törvényével, nehézségével, és szépségeivel.

Ígérem ha egyszer valamelyiken vendég leszek, bőszen osztogatom majd a borravalót.

A borító jó is meg nem is... persze egy hajó elég egyértelmű lenne ugyanakkor sablonos is... de egy kis tenger, egy kis hajó... nekem jobban bejönne.

Irwin Shaw: Pap, katona, kondás

A könyvet az első molytalálkozón kaptam ajándékba Szeee-től, amit ezúton is nagyon köszönök ismét! :-)

A regény a Gazdag ember, szegény ember folytatása, amit jó pár éve nagy kedvvel olvastam. Bevallom, azt sem tudtam, hogy létezik folytatás, véletlenül tudtam meg.

A történet 1968-72 között játszódik. A szereplők változatlanok, de természetesen időben előrehaladtunk. A történet a Jordache család életéről szól továbbra is, de a főszerep a második generációé. Az előző részben meggyilkolt Thomas fia, Wesley és Gretchen fia, Billy pár évébe pillanathatunk bele párhuzamosan, majd a végén összefonódik a két fiú sorsa. Mindkettő külön személyiség, mint ahogyan Rudolph, Gretchen és Thomas is azok.

Természetesen a gyilkosság felderítése is cél a könyvben, de ezen kívül a jellemekből adódó megszokott konfliktusok, egymásra találások szintén benne vannak ebben a részben is.

A helyszínek változatosak, megfordulunk Cannes-ban, Nizzában. Persze visszatérünk Port Philipbe is, ahonnan a Jordache család története indul az előző részben. Azért a francia Riviérán szívesen időztem a képzeletemben...

Megmondom őszintén, nem értettem már az előző részben sem a nagy Rudolf-gyűlöletet. Az tény, hogy egy elég piperkőc, sablonos egyéniségről van szó, de egyetlenegyszer sem akart rosszat senkinek. Szerintem nagyon jószívű pacák, akinek a keze nyomán mindenhol „arany terem”. Egyszer azért belenyúl Ő is a kakiba feleségválasztás terén. Bárki segítséget kért tőle, azonnal ott volt végig. Amit elért, azt csak saját maga szorgalmának köszönhette. Ebben a könyvben is nagy szerepe van, próbálja összefogni a családot! Ez egészen a vége felé sikerül csak. Na mindegy, én megvédem Őt! :-)

Túl sok mindent nem adott nekem ez a két könyv. Jó velük kikapcsolódni, de nagyon elhelyezni az életemben nem tudok őket! Viszont a jelen bejegyzésről szóló könyv kedves ajándék az életemben... :-)

Azért a könyv alapján készült filmet megnézném, merthogy létezik!

7,5/10

Guillaume Musso: Ott leszel?

Csenga véleménye

"Egy este a jövő már múlt lesz.Akkor visszanézünk,és látni fogjuk az

ifjúságunkat"(Louis Aragon)

Nagyon vártam már ezt a könyvet a Szerelem életre halálra nekem különlegességnek számított,ez a könyve is hasonlóan ahhoz, nem éppen egy átlagos szerelmi sztori.

Ha valaki elolvassa Musso könyveit, anélkül,hogy tudná ki írta azt hihetné valami ötvenéves,szerelemre áhítozó nő.Musso férfi és fiatal!!!

Elliott 60 éves...egy véletlennek és egy hálás öreg férfinek köszönhetően ,Elliott olyasmit kapott aminek segítségével még egyszer utoljára találkozhat élete egyetlen szerelmével Ilenával.

Kicsit több lesz az egy alakalomból, amikor Elliott visszatérhet 30éves önmagához... tíz sárga pirulája van, amikor akkor hat amikor alszik. Persze eleinte 30éves énje és 60 éves önmaga igyekszik meggyőzni a másikat, hogy bolond, és ez csak álom stb... aztán ahogy Ilenára terelődik a szó mindketten önzőek lesznek.Az idős Elliott már tudja, hogy Ilena halott, a fiatal Elliott pedig mindenáron azt akarja, hogy változtassák meg a múltat.... csakhogy Elliottnak már van egy lánya akit nem Ilena szült... hogyan mentsék meg Ilenát úgy, hogy Angie is életben maradjon???

Nagyon jól lett felépítve a történet, Musso nagyon jól adagolta a feszültséget és a csavarokat.

Hiába változtatták meg a múltat,hogy Ilena ne haljon meg,nem tudják megmenteni.... csak Elliott legjobb barátja Matt tudja, hogy Elliott időutazik, és találkozik időskori önmagával, a szálak addig gabalyodnak még végül Matt is belekeveredik a szerelmi történetbe... Furcsa volt olvasni, hogy ugyanaz az ember mennyi mindent másképp lát fiatalon mint 30évvel később.Persze ebben az esetben Elliott már tudja milyen élete lesz....

Minden fejezet elején vannak megható, szép, és nagyon logikus bölcsességek, idézetek-ezek a kedvenceim lettek!

De a történet is nagyon jól van megírva, az ember ilyen olvasása után hajlamos lesz elégedetlenkedni...ilyen férfit szeretne,ilyen sírig tartó ,örök szerelmet....ilyen lángoló érzelmeket.Aztán becsukja a könyvet és visszazuhan a valóságba....

A könyv maga nagyon furcsa lett, mert az átlagos nagyságtól eltérően hosszabb, oltári nagybetűkkel van nyomva-ami nem baj, de a lapok is kicsit vastagnak tűnnek,mindig megnéztem 2x is nem-e kettőt lapoztam. Szerintem ha normál méretű lenne a könyv és fele ekkora betűkkel igencsak vékonyka kötet lenne, így sem hosszú 330 oldal...

Még ebben az évben jön Musso két másik könyve is, a Visszajövök érted, és az Azután... ami ne tévesszen meg senkit, mert utóbbi a Szerelem életre halálra új kiadása.

Bejegyzés ideje: 2010. március 22.

f-Andi véleménye

Guillaume Musso

Érdekes élmény volt számomra Mussonak ez a könyve. Valahogy vonzanak azok a könyvek, történetek,  filmek, amikben a szereplők valamilyen módon az idősíkokat lépik át. Gondolok itt a Deja Vu, a Vissza a jövőbe és a Ház a tónál filmekre vagy Az időutazó feleségére.

Az „Ott leszel” című könyvben valami hasonló történik. Elliott Cooper egy sebészorvos 2006-ban. 60 éves. Egy észak-kambodzsai gyógyítása után egy öregember megkérdezi tőle, hogy mit kívánna az életében? Elliott a 30 éve halott szerelmét szeretné még egyszer látni. Az Öreg 10 db gyógyszernek tűnő pirulát ad neki, aminek hatása a kipróbálás után az időutazásra való képesség lesz.

A találkozások rövidek, tömörek, lényegre törők. A két Elliott találkozik egymással éppen 9-szer, az teljesen mindegy, hogy melyik éppen hol van. A kapcsolat csak a két (egy) férfira terjed ki. Azzal nem árulok el titkot, hogy nemsokára a cél: Ilena, a "nagy szerelem" megmentése lesz.

Vajon hogyan alakul a sors? Alakul egyáltalán? Rendeződik?
Megváltoztatható az életünk, sorsunk? Én erre számítottam? Nem erre számítottam. Bár egyes lépések kiszámíthatóak voltak, de valahogy számomra elkanyarodott a történet az általam elvárttól. A regény karakterei éppen annyira vannak mélyen, részletesen ábrázolva, amennyire fontos egy szórakoztató irodalomban. Könnyű olvasni, lapozunk, fogynak az oldalak, a lapok. Lesz, aki kitalálja a történetet, lesz aki mást szeretne.(A vége gyors volt, nekem nem volt rá szükségem. Ill. nagyon nem tetszett egy jelenet a második találkozásuk után.)

Én nem olvastam Musso másik könyvét, de mindenképpen érdekelni kezdett. Kikapcsolódtam, nem gondolkodtam, kellemes volt. Magas röptű gondolataim nem alakultak ki, bár bevallom őszintén a fejezetek előtti kis idézetek (amik más művészek tollából származnak) nagyon tetszettek. Találóak, elgondolkodtatóak, odaillők. Nagyon jól kiválasztotta ezeket Guillaume Musso.

"Abból nem sokat tanulsz, ha egyszerűen könyveket olvasol. Életre szóló tanulsággal igazán csak a pofonok szolgálnak." Swami Prajnanpad

Bejegyzés időpontja: 2010. május 12.

Jde Deveraux: Madame Zoya látogatói

Habos kakaós Hamupipőke sztori.
Az ember néha visszagondol a múlt eseményeire. Eszébe jut első szerelme, megmosolyogtatják a gyermekkori csínytevéseinek emlékei, fel-felcsillannak nevelési emlékei, azaz "én nem így fogom nevelni a gyerekemet, mint ahogy engem nevelnek". Valaki tudja, hol hibázta el, és tudja, hogy mit kellene tennie (a múltban) a boldogsága érdekében.
Leslie, Madison és Ellie (a könyv szereplői) egyszer találkoztak 19 évvel ezelőtt. Ellie problémája miatt a 40. szülinapjukat együtt töltik egy távoli házban, és rájönnek arra, hogy egyiküknek sincs takargatnivalója a másik kettő előtt: mindhármunknak kicsit vagy nagyon elkanyarodott az életútja a megszokott "normálistól".
Az olvasás közben megismerhetjük, hogy Ellie hogyan lett híres bestseller író, hogyan zsigerelte ki a férje, ez utóbbi hogyan hatott életére.
Megismerjük Madisont, aki gyönyörű szépségét eltékozolva, hogyan lett a férje ingyenes ápolónője, valamit hogyan használták őt ki élete folyamán.
Leslie az egyetlen aki rendezett családban- Férjjel és 2 kamasz gyermekkel- él, de neki sem tökéletes a boldogsága.
Miközben mesélik életük alakulását, velük izgulhatunk, együtt sajnálhatjuk őket, és várjuk mikor fog belépni a történetbe Madame Zoya.
Madame Zoya varázsló, azaz így nevezhetjük őt. A három nő eljut hozzá egy séta alkalmával, és Madame Zoya felajánlja nekik azt a lehetőséget, hogy visszamehetnek a múltba egy kis időre, élhetnek ott egy ideig a mai tudásukkal, bölcsességükkel. Amikor visszaérkeznek ebbe a szobába négy lehetőség közül választhatnak: A múltban megismert életüket folytathatják a jelenben, úgy hogy emlékeznek a régi életükre; nem emlékeznek a régi életükre; vagy a mostani életüket élik tovább a múltbeli emlékeikkel vagy anélkül.
A három nő egy-egy számukra meghatározott esemény közelébe utazott vissza. Visszajövetelük után mindhárman mást választottak, azaz egyikük sem kérte, hogy maradéktalanul a régi életét élje tovább.
A könyv hepienddel fejeződött be, számomra csak egy mondandója van: mindig érdemes változtatni vagy legalábbis megpróbálni a változtatást az életünkön, hogy ne süppedjünk bele az unalomba, szánalomba.
"Mennyi időt pazarolunk el arra, hogy rosszul érezzük magunkat."

Kedvenc karakterem Leslie.
A könyv borítója melengette szívemet és a szememet. Az orgona pedig a kedvenc virágom.

Stephenie Meyer: Eclipse- Napfogyatkozás

Egyre fokozódó kíváncsisággal és türelmetlenséggel olvasom a sorozat soron következő darabjait. Kíváncsi vagyok, meddig lehet még húzni ezt a sztorit. Nem tudok ugyanis szabadulni a gondolattól, hogy az első három kötet cselekménye simán befért volna akár egy kötetbe is, (gyanítom, ez alól a negyedik sem lesz kivétel). Ennek ellenére az újabb részek rendre 100 oldallal hosszabbak és 1000 forinttal drágábbak. Valamit tud ez az írónő, de írni biztosan nem -sajnos végig ez volt az érzésem.

Bella még mindig szerelmes Edwardba, Edward még mindig szerelmes Bellába. A lány könyörög a fiúnak, tegye már magáévá. Jacob szenved, s mindeközben idegen vérszívók fenyegetik Forks kis vegetáriánus vámpír-kolóniáját. A középiskolában szinte már csak angolórákat tartanak, s egész évben az Üvöltő szeleket veszik, amely meglepő módon rárímel a Bella-Edward-Jacob szerelmi háromszögre.

Sokszor unatkoztam, számomra ez a kötet nem nagyon vitte előbbre a történetet, gyakorlatilag a háromnegyedét hanyagolhatónak találtam. Mondhatnánk, hogy nemcsak a cselekmény, de a lelki vívódás is teret igényel, de én valahogy nem hiszem el, hogy attól lesz érzékletes a szenvedés, ha 300 oldalon keresztül tart. A vérfarkasokat még mindig szimpatikusabbnak tartom a vámpíroknál, az egész lényük élőbb (jó, hát persze) és érdekesebb számomra. Jacobnak drukkolok, na! :o)

3/10

Margit Patrícia Eszter: A zsidó menyasszony

Kalandos úton jutott hozzám e könyv. Szeee csinált kedvet hozzá, majd néhány sikertelen könyvtári látogatás után végre azt mutatta a katalógus: kölcsönözhető. Másnap el is szaladtam a könyvtárba, mégis csalódottan tértem haza; valaki megelőzött. Aznap este megosztottam csalódottságomat a Könyvmolyokkal is, mire Violina jelentkezett: ő volt a galád, ki elhappolta a könyvet. Miután kiolvasta, találkoztunk a könyvtár előtt, átírattuk a nevemre. És máris olvas...hattam volna, ha nem köszönt be a halmozott munka- és vizsgaidőszak. De ez már más történet.

A könyvben Dallos Saci identitáskeresését követhetjük nyomon. A lány pesti pszichológushallgató, mellesleg zsidó. Mellesleg, mert a család nem tartja a hagyományokat, sőt... Saci nem érzi éppen jól magát a bőrében, a családja épp szétesni kezd, aktuális szerelme, Belga hatására barátaitól is szépen lassan elidegenedik. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a fiúval Izraelbe mennek, ami megváltoztatja a lány életét, megismerteti gyökereivel és elindítja spirituális útkeresését.

Eleinte furcsa volt a könyv nyelvezete, kicsit az "Apám beájulná"-ra hajazott, ami nem igazán tetszett. Az izraeli rész azonban teljesen meggyőzött. Nekem is jólesett olvasni a számomra idegen zsidó szokásokról, amikkel a történetbe ágyazva szinte észrevétlenül ismerkedhetünk meg. Egyetlen bajom volt, hogy bár a héber szavak fordítása, magyarázata minden esetben fel volt tüntetve a lábjegyzetben, viszont második előforduláskor már nem, ami miatt kissé elveszettnek éreztem magam. Ezeknek talán megérte volna egy függeléket csinálni. Máskülönben igazán olvasmányos, érdekes könyv A zsidó menyasszony, bár már majd' egy hónapja olvastam, még mindig gondolok rá.

David Mitchell: Szellemírók

Wáo!

Bár miután letettem ezt a könyvet, első gondolatom az volt, hogy megőrülök, mert nem értettem meg. Aztán utánaolvastam, átgondoltam és kiderült, hogy mindent kristálytisztán értek, csak persze megint azt hittem, hogy valahogy nem lesz ilyen kézenfekvő a "megoldás".

Én olvasás közben ugyanis azonnal levettem, hogy mely pontokon kapcsolódik a kilenc látszólag különálló történet, szépen összekapcsoltam őket, és ahogy haladtunk előre a történetekkel, úgy kerekedett ki az utolsó fejezeteknél az egész. Mitchell egyszerűen zseniálisan szőtte össze a szálakat, gyúrta az anyagot addig, amíg elért valami konklúzióig. Amiben az is jó, hogy közel sem egyértelmű, sokat lehet agyalni rajta.
Azt hiszem eddig pont olyan misztikus voltam mint ez a könyv :P De nem is akarok többet elárulni róla, max. annyit, hogy számomra nagyon egzotikus és távoli tájakon játszódott az összes epizód, mégis nagyon jól átjöttek a helyszínek hangulatai és a távolság ellenére is nagyon értettem, éreztem mindent, ott voltam mindenhol. Különös...

(Mitchell egyébként Hirosimában (!) élő angol születésű író, valahol érthető tehát, hogy hogyan tudta ezeket az érzéseket ilyen multikulturális módon közvetíteni.)

Bevállalósoknak mindenképp ajánlom. Nagyon vagány, nagyon mai, helyenként érdekesebb, helyenként érdektelenebb, de mindenképpen hordoz egy bizonyos korszerű igazságot, amit sokkal-sokkal egyszerűbben meg lehet fogalmazni, mint ahogyan itt előadta az író, de mennyivel jobban érezhető így.

Nem egyszerű könyv, de nagyszerű.

Peter Marshall:Tombol a hold

Két fiatal a véletlennek és egy gyermekbetegségnek "köszönhetően" találkoznak egy intézetben, egy intézetben, amely rokkantaknak van fenntartva... de hogyan kerül ide Bruce és Anette, amikor nemrég még gondtalanok voltak, szabadok, és egészségesek?

A mindössze 190 oldalas könyv, tömören és fájdalmasan mutat be egy olyan világot, amiről az egészséges emberek tudni sem akarnak... belegondol valaki is reggelente mikor morcosan kibóklászik a fürdőszobába, hogy valahol valakinek ez az egyetlen álma? Persze ilyenkor a többség felhördül, hogy azzal nekik nem lesz jobb, hogy én rájuk gondolok.... de kicsit jobban megbecsülnénk amink van, a két kezünk ami nem lóg bénán mellettünk, a két lábunk ami bárhová elvisz.... Brucetól és Anettetől ezt vette el isten a sors, vagy az élet. És még annyi mindent.... a családjukra különösen dühös voltam. Anette jómódú családja sosem kérdezte mit szeretne a lány, mindent eldöntöttek helyette, egészen addig a napig még Anette le nem bénult, akkor már mintha nem tudtak volna mit kezdeni, már nem volt jó semmire, nem lehetett beleálmodni egy karriert, egy jóvágású férjet... Anette önként kérte az intézetbe helyezést akárcsak Bruce...

Bruce nekem eleinte nagyon ellenszenves volt, már ahogy megszólalt idegesített, de ez a cinikus nemtörődömség ez a mindenbe belekötés, és kiforgatás tette olyanná, hogy elviselje amit rá mértek, és még így is meglátta az élet szépségeit, meglátta Anettet és szembeszálltak mindenkivel a szerelmükért....

Konkrét dátum nincs a könyvben, de valahogy azt hiszem a hatvanas években játszódik a történet, tipikus erre a korra, hogy abban az időben ami nem volt "normális" azt eltüntettük. Így volt ez a tehetetlen, önmagukról gondoskodni képtelen emberekkel is, összezsúfolták őket, egy eldugott helyen, ahol életük végégig vegetáltak, hálát adhattak istennek, hogy az egyház eltartja őket. Ezért vagy a templomban néztek farkasszemet istennel, vagy az ebédlőben egymással....

Bruce és Anette a misék helyett beszélgetett, a kézimunkázás helyett olvasott, és tervezgették a jövőt, ami csak az övék volt... ez persze senkinek sem tetszett, egyetlen önkéntes házaspár gondolta úgy, hogy igenis úgy kell élniük ahogy szeretnék...

Bruce és Anette egyedül maradnak...mindenki elfordul tőlük még a család is.

SPOILER!

Annyira szerettem volna egy jó fordulatot, egy csodát, egy picike reményt olvasni, kiérezni a sorokból...de a két fiatalnak más sorsot szánt az író.

Engem rettenetesen lehúzott a történet.

Kiadja: Könyvmolyképő kiadó

Mikó Csaba: Tükörváros titka

Nagy elvárásokkal vágtam bele ebbe a könyvbe. Nem tudom hogy miért és talán ez volt a baj.
A történet nagyon izgalmasan indult, pörgött, tetszett. Pár oldal erejéig visszatekintünk 10 évvel ezelőttre, ahol egy gyilkosság tanúi lehetünk. Majd repülünk előre egy gyönyörű helyre. Csodálatos vidéket látunk magunk előtt, kedves házzal, hatalmas tóval. Itt él a 12 éves Marcó apjával és húgával Amirával. Marcó nem boldog itt, Tükörvárosban szeretne katona lenni. Azért sem boldog, mert apja hazudozik neki, aki minden hónapban egy pár napot távol tölt otthonából. Azt mondja vadászni megy, de Marcó a szerzett zsákmány mennyiségéből rájön, hogy fölösleges ennyi időt távol lennie, biztosan nem vadászik. Apjának van egy sólyom madara, aki mindig vele tart a vadászatokra.
Marcó nem nagyon szorgoskodik a ház körül, inkább olvassa a könyvét, melyből meg fog tanulni jó katonának lenni és harci eszközöket szerel a pincében. Apjával jól össze is veszik és haraggal a szívükben válnak el, amikor apjuk másnap „vadászatra” indul. Igen ám, de egy nap múlva csak a madár jön vissza. Amira rögtön tudja, hogy valami baj van, ezért elindulnak a sólyom után – Tükörvárosba.
Marcó a történet elején nagyon mérges mindenkire, megy a saját feje után, a húgát sem veszi semmibe. Én is jó mérges lettem rá, jól el is beszélgettem volna vele, hogy miért csinálja. De szerencsére a Tükörvárosba menő úton megjön az esze és megbékél Amirával.
Tükörváros már nem olyan, mint ahogy Marcó könyvében le van írva. 10 évvel ezelőtt, amikor Daledon király meghalt a lánya Lunarda vette át a hatalmat és minden megváltozott. Egy napkő segítségével volt gyönyörű és élhető a város, ami 10 évvel ezelőtt eltűnt. Lunarda a bányákban keresteti a követ, ami miatt a várost szürke porréteg fedi. A házak ablakai be vannak deszkázva, tükrökkel fedett falakat kosz fedi. Minden ember különböző időszakban a bányákban dolgozik és keresi a követ. Vizet és élelmet alig kapnak, ha büntetni kell valakit, akkor meg is vonják.
Lunarda és udvartartása a palotában él, ahol persze nincs gond az élelemmel és a vízzel. Lunarda alakja nagyon gonoszra sikeredett. Rettenetesen unszimpatikus nő, kemény, nem érez kegyelmet senki iránt. Sikerült megutálni. Gondolom az író is ezt akarta.
Marcó és Amira erre a szürke helyre érkezik meg. Bejutniuk sem egyszerű, mivel a várkapuk a szökési lehetőség miatt állandóan zárva vannak. A két gyerek sok kalandot él át, mire megtalálják apjukat, megtalálják a követ amivel megváltoztatják Tükörváros életét. Sok kedves barátjuk lesz, megküzdenek a gonosszal és nagy áldozatokat hoznak.
Összességében tetszett a könyv, gratulálok hozzá az írónak. A történet közepe volt számomra nagyon unalmas és felesleges, amiért le kell vonnom pontokat. Ha azok nincsenek benne, talán 100 oldallal lehetne kevesebb az így sem rövid könyv.
Persze úgy lett befejezve, hogy folytatása várható. Remélem egyszer sikerül megfilmesíteni, mert a Palotát, csőrendszerét és a könyvben elkészített szerkezeteket szegényes fantáziám miatt nem tudom elképzelni.
Valahol olvastam, hogy 8 -12 éves kor között ajánlják a könyvet. Hát nem hiszem, hogy 8 éves gyereknek ezt kéne olvasni, eltolnám 12 éves korig az ajánlást.

Ann Patchett: Életszonáta

Dél-amerikai túszdráma, amiben semmi különös nem történik.

Egy mondattal így tudnám kifejezni azt a könyvet, amit a fenti cím takar.
Ann Patchett regényét kedves ismerőseim ajánlására olvastam el. Sokáig nem voltam kíváncsi rá, megérzéseim bejöttek.
A. Patchett minden kétséget kizáróan nagyon szépen és jól ír. Szavai, mondatai melengették lelkemet. Úgy éreztem, mintha az írónő ott lett volna mindenhol, mindenről tudott, mindent látott, ezeket az információkat úgy közölte, úgy tudatta velünk, hogy "psszt, a titkokat mi se áruljuk el". Jellemábrázolásai hatására pontosan tudtam elképzelni a megírt, fontos szereplőket. Ez mindenképpen hatalmas dicséret neki.
Hogy ne vágjak a közepébe elmondom, hogy a szappanoperák egyik fővárosában, valahol Dél-Amerikában játszódik a történet, egy japán üzletember Mr. Hoszokava szülinapját ünnepelik. Sok-sok híres vendég jelenik meg az alelnök lakásában tartott estélyen, befektetőket keresnek ebben a szegény országba. Az estély díszvendége Roxane Coss híres operaénekesnő, a fél társaság csak miatta jött el erre a szülinapra. (Érdekes volt számomra, hogy alig ismerik egymást az emberek. Sőt azt is furcsának tartottam hogy a saját szülinapjára hívják meg ezt a japán üzletembert egy nagyon távoli országba.)
Folyik a sör, bor, pezsgő, jó a hangulat, Miss Coss énekel, amikor is terroristák egy csoportja foglalja el az épületet, az estélyen nem megjelelő elnököt akarták foglyul ejteni. Elnök nincs, erre a Rosszak túszul ejtik az összes vendéget, néhány napon belül csak a tehetős-vagyonos férfiakat és a szép hangú énekesnőt tartják fogva (ezenkívül a 7 nyelven beszélő Gen, a tolmács, és egy fiatal katolikus pap is bent marad az épületben). Gen, a tolmács nagyon fontos pozíciót töltött be, egész nap tolmácsolta az elhangzott mondatokat a túszok között, a terroristák között. Egy hatalmas kapocs volt. Itt kezdődik a történet lényege. Ami nekem nem tetszett. Vártam volna valami klassz izgalmat, de belesüppedtem az unalomba. Sajnáltam a tizenéves (analfabéta) terroristákat, akik szülői háttér nélkül bedőltek a vezérnek, elcsábultak a rossz oldalra. Sajnáltam az embereket, akik nagy többséggel beletörődtek a bezártságba. Teltek a napok, a hetek. Megrökönyödve olvastam, hogy minden ember szerette az operát hallgatni. Mindenki elvarázsolódott tőle. Bevallom őszintén engem zavar ez a zene, de meg szerettem volna fejteni ezt az érhetetlenségemet, így folyamatosan opera-áriákat kezdtem hallgatni a youtube-on. Mivel továbbra sem tetszenek, így arra jutottam, hogy A: bennem van a hiba; B: túlmisztifikálják az énekesnőt.

A rabságban, a zártságban felértékelődött minden. Mindennek lett fontossága, ugyanakkor minden elvesztette a fontosságát. A túszok sokáig nem tudták, vajon túlélik-e a fogságot? A legtöbben elfogadták sorsukat, semmi változást nem láttak, elkönyvelték magukban, hogy itt fognak maradni, itt élik le életüket. Kaptak ételt, italt, sodródtak a napi eseményekkel. Patchett jól ábrázolta a fontossági sorrendek átalakulását, a fontos személyek személyiségének (át)alakulását. A tolmács és az egyik terrorista lány (mert olyan is volt ám) között szerelem szövődött, érezték, hogy boldogságuk csak e épület falai között alakulhat jól.
Nekem hihetetlen volt ezeket a mondatokat olvasni: "de mondd meg őszintén, olyan szörnyű lenne, ha itt maradnánk ebben a gyönyörű házban?... Miért akar elmenni, miért akarja itthagyni őt és ezt a helyet?
- Ez nem mehet így örökké- mondta Gen.- Előbb vagy utóbb valaki véget fog vetni neki.
- Csak akkor, ha az emberek szörnyű dolgokat csinálnak. De mi nem bántunk senkit. Senki nem boldogtalan idebent."

Majdnem minden férfi beleszeretett Roxane Coss-ba, úgy éreztem már én is, hogy az operaénekesnő iránti szerelem egy betegség, ami megfertőzte őket.
A születésnapos Hoszokavának sikerült is közelebbi kapcsolatot létesítenie Miss Coss-szal, szerelmük nyílt titok lett.
(A főbb szereplőket két kezemen meg tudnám számolni, de felsorolásukba nem bocsátkoznék, csak Messnert említeném meg, akinek szabad bejárása volt a házba, ő volt a kapocs a külvilág és a ház között. Szerepe számomra jelentéktelen volt.)

A könyv végére már a kertbe is kimehettek a túszok, olyan érzésem volt, mintha gyerekek táborozásáról olvastam volna: volt benne pihenés, foci, sakk, éneklés, szerelem, és még haza sem akarok menni, mert olyan jó itt lenni.
A megszokottság mellett természetesen a napi egyeztetések is zajlottak, de volt egy pillanat amikor sejteni lehetett, hogy közeledik a megoldás.

A vég bekövetkezett. Elérkeztem az utolsó oldalakhoz, majd az Epilógust olvasva meghökkentem, mint sokan mások. Valahogy nem illett oda: "Biztos volt benne, hogy .... és ....... szerelemből házasodtak, egymás és mások iránt érzett szerelemből."

HIHETETLEN regény, az elejétől a végéig nem sikerült hihetővé tenni számomra. A történettől többet vártam, szép írás, de kevés. Nekem.

7 csillagos

Terry Breverton: Kalóznapló

Morgan kapitány és a karib-tengeri kalózok rémtettei, ahogy Alexander Exquemelin a saját szemével látta

Már maga a borító is lebilincselő, jóval komolyabb, mint más, kamaszoknak szánt ismeretterjesztő könyv borítója, így el is bizonytalanodik az ember, hogy vajon idősebb kamaszoknak vagy felnőtteknek szánták-e a könyvet. A cím sem segít sokat, hiszen felnőtt ritkán vesz a kezébe kalóznaplót, meg aztán a karib-tengeri kalózokról is mindenkinek a hollywoodi kasszasiker jut az eszébe.

Döbbenetünk csak nő, amikor belelapozunk a könyvbe, és meglátjuk az illusztrációkat. Fiataloknak szánt ismeretterjesztő könyvekben ritkán találkozunk ennyire komoly képvilággal. Aztán a könyv elején található tartalomjegyzék is gyanús, mert egy átlagos ismeretterjesztő könyvhöz képest meglepően részletes.

Egy olyan olvasó, aki érdeklődik a kalózok világa iránt, méltán veszi izgatottan kézbe a könyvet. Mindjárt a szerkesztő előszavából kiderül, hogy komoly irodalommal állunk szemben. A hajóorvos, Alexander Exquemelin beszámolója számos kiadást ért meg, és annyira népszerű volt, hogy több szerző is felhasználta saját, fiktív történeteihez. Köztük a Robinson Crusoe írója, Daniel Defoe, aki Captain Charles Johnson álnéven írta meg saját verzióját A leghírhedtebb kalózok rablásainak és gyilkosságainak históriája címmel.
Az első rész a bukanérok eredetével foglalkozik. Megtudjuk hogyan foglalták el a franciák Hispaniola szigetét és, hogy milyen volt az élet Tortugán. Exquemelin beszámolójában említést tesz a helyi növény-és állatvilágról is, különösen sokszor említve a különféle teknős fajokat, amelyek minden bizonnyal nagy hatást gyakoroltak rá.

A XVII. századi hajóorvos feljegyzéseit Terry Breverton újkori információi egészítik ki. Ez helyenként igencsak zavaró tud lenni. Míg Exquemelin írására (nem véletlenül) a Robinson Crusoe stílusa a jellemző, addig a Breverton által írt részek (értelemszerűen) a 21. századi nyelvhasználatot tükrözik, így bár mindkét forrás értékes információkat közöl, a kétféle stílus folytonos váltakozása megakadályozza, hogy az olvasó elmerüljön a könyvben, és az igazán magával ragadja.

A második rész a bukanérok általános életformájáról szól, akik itt már nem vadászok, hanem kalózok; illetve Exquemelin említést tesz néhány híresebb kalózvezérről, akiknek a történetét ő maga is csak úgy hallotta, más kalózoktól. Itt szembesülünk először a korabeli beszámoló hiányosságaival, hiszen az olvasó jóval többet szeretne megtudni ezekről a hírhedt gazemberekről, mint amennyit a hajóorvos feljegyzéseiből megtudunk. A hiányosság oka nyilvánvalóan az, hogy Exquemelin maga is úgy hallotta csak ezeket a történeteket, másrészt egyetlen korban sem szokás feljegyezni azokat az információkat, amelyek a kor embere számára egyértelműek. Fájdalmasan hiányoljuk a részletes beszámolókat az egyes kalóztettekről, de emlékeztetni kell magunkat, hogy végső soron ez egy ismeretterjesztő könyv, még ha szubjektív beszámolón alapul is, nem pedig regény, amely tele van hosszú, izgalmas csatajelenetekkel, vagy ahol lehetőségünk van jobban megismerni a főhőst.

A harmadik rész, amely egy az egyben Francois L’Olonnais életéről és tetteiről szól, már némiképp részletesebb, de igazán a Henry Morgant tárgyaló negyedik rész elégíti ki a részletesség iránti vágyunkat.

Minden rész azonban tele van értékes kiegészítő információkkal, mint például a kalóz zászlók egyes változatainak vagy a kalózok fegyverzetének bemutatása, térképek és kalóztaktikáról szóló jegyzetek közzététele, vagy az egyes, nagyobb expedíciókban résztvevő hajók felsorolása. Különösen lenyűgözőek Howard Pyle festményei, aki számos alkalommal örökítette meg a kalózok mindennapjait. De rengeteg korabeli dokumentum is megjelenik a könyv lapjain.
Ami az eredeti szerkesztést illeti, helyenként nem tűnik túl logikusnak. Többször is előfordul, hogy Exquemelin megjegyzi, hogy most már elmeséli, hogyan élt a bukanérok között, de még mindig nem az következik. Így az olvasónak az a benyomása, mintha a padláson egy nagyon értékes, a kalózok életéről szóló feljegyzés gyűjteményt forgatna, amiből hol ezt, hogy azt a jegyzetet, térképet, illusztrációt veszi kézbe, amely éppen megtetszik neki.

Mindazonáltal a könyv valóban nagyon értékes, a kalózok életének minden területére kiterjedő információt közöl. Az olvasó számára egyértelműen kiderül, hogy miért volt annyira népszerű Alexander Exquemelin beszámolója, és hogy miért ihletett meg annyi más szerzőt. Mindez az információ arra ösztönöz, hogy bepillantva a kalózok életébe tovább olvasson az ember, és még többet tudjon meg a kalózhajókról vagy maguknak a kalózvezéreknek az életéről, és elolvasson néhány fiktív történetet is, amelyek révén igazán elmerülhet ebben a kegyetlen, mégis varázslatos világban. (Ehhez nyújt segítséget a könyv végén található Ajánlott irodalom rész is.)

Kiadja: Athenaeum kiadó

Barbara Vine:A születésnapi meglepetés

Ez egy furcsa ám annál jobb krimi(?),a kérdőjel oka:Ez egy olyan krimi amiben az utolsó ötven oldal előtt történik meg a gyilkosság,és egyetlen egy...most joggal kérdezheti az olvasó,akkor ez milyen krimi?? Én inkább egy izgalmas,csavaros sztoriként mutatnám be.
A kilencvenes évek elején zajlik a történet,érdekes szemszögből,ugyanis az eseményeket egy családtag, a főszereplő sógora mesél el nekünk....Ivor Tasham , Margaret Thatcer kormányzása idején egyre feljebb és feljebb kapaszkodik a bársonyhuzatú székek övezte politikai ranglétrán,úgy tűnik népszerűsége és elkötelezettsége határtalan.A történet nem kitaláció!! Ennek fényében,én már biztos vagyok benne,hogy a politika a bűn,a hazugság, a rengeteg pénz,és a bukás melegágya.
Ivor független férfi volt,ám barátnője távolról sem...és amit két ember tud az már nem titok...
Egy véletlen baleset,és a szereplők túlfűtött vágyai végezetes balesethez vezetnek...több mint négy éven keresztül sikerül eltussolni az ügyet,mialatt Ivor Tasham elért a védelmi miniszteri székig...
Ez a történet tulajdonképpen egy esemény utóéletét mutatja be,és abban is megerősített,hogy nincs az a titok,szennyes, ami egyszer napvilágra nem kerül...
Ivor szeretőjének Hebenek halála után,Ivor és családja arra vár,mikor derül ki,hogy ki tudott még titkosnak vélt románcukról...érdekes volt olvasni,hogy mindenki gyanakszik mindenkire,sejtelmük sem lévén ki mennyit tud...aki tudott róla,most úgy érzi eljött a pillanat,hogy átlagos életétől megszabadulva,némi zsarolás útján egy másik világ nyíljon meg előtte...van akinek sikerül,van akinek nem...persze itt is beleszólnak a véletlenek a történetbe,és ennek köszönhetően egyre cifrább és cifrább cikkek jelennek meg az újságban,vernek tanyát az érintettek fejében...
Nem szokott kedvenc karakterem lenni,ám most kivételt teszek,Hebe barátnője Jane aki egy kissé beteg jellem,de ennek ellenére remekül ábrázolja egy lelki sivár,középkorú ,egyedülálló nő érzéseit,vágyait.Drukkoltam neki,hogy legalább egy picit boldog legyen,de a szereplők közül Ő fizetett a legnagyobb árat,azért mert többet akart.
Úgy tűnik a világban tényleg bármi megtörténhet!! Író ennél kacifántosabb,érdekesebb könyvet akkor sem írhatott volna ha tengernyi fantáziával van megáldva.Mert az emberi butaság,a politikusok gátlástalansága, a mindenkin való átgázolás,a gőg valós tulajdonságok...
Nekem nem elég ha valaki,miután tucatnyi ember életét tette tönkre,megbánja bűneit....és tisztességes életet él...túl késő...

Sophie Kinsella: A boltkóros babát vár

Mrs. Rebecca Brandon (született Becky Bloomwood) talán nem a legszimpatikusabb kismama szerte a világon (megrögzött hazudozó), tán nem is a legokosabb (születendő gyermeke pénzét Topshop ékszerekbe és a Jövő Régiségeibe kívánja fektetni), de mindenképpen az egyik legszórakoztatóbb. Felületes szemlélő számára úgy tűnhet, révbe ért: mesésen gazdag férjével készül egy mesés új házba költözni, egy divatáruháznak dolgozik, valamint megcsípte a celebek szülésznőjét, bizonyos Venetia Cartert. Ám ha közelről szemléljük helyzetét, kiderül, a divatáruház készül csődbe menni, a celebek szülésznője pedig férje diákkori szerelme; ráadásul szép is és okos is a vörös hajú szuka. Kismamaként és született boltkórosként hogy másként vigasztalódna, mint hogy bejárja a város összes bababoltját trendi babakocsikra vadászva (nyilvánvalóan legalább 5 kell belőle: egy városi közlekedésre, egy "terepre", a többi 3 meg cuki), és egyéb nélkülözhetetlen kellékek (mininapernyő, gyerekágy beépített hőmérsékletszabályzóval és altató fényjátékkal) után kajtatva.

A boltkóros sorozat előző darabjait nem olvastam, ennek ellenére egészen jól elszórakoztam ezen a köteten. Néhol kissé idegesítettek ugyan Becky húzásai, de összességében megkedveltem a végére, sőt kicsit az amerikai Cilikeként kezdtem gondolni rá. A könyvet Becky morfondírozásai és befektetési tanácsadójának megrovó levelei tarkítják, amik igazán viccesre sikeredtek. A regény bárkinek ajánlható, csak önértékelési zavarban szenvedő kismamák ne olvassák, mert nyugalmuk megzavarására alkalmas lehet!

RÖVID PSZICHOLÓGIAI TESZT LUKE BRANDONNEK

1. Hogyan jellemezné egykori kapcsolatát régi barátnőjével, Venetiával?

a) Rómeó és Júlia stílusú románc.
b) Unalmas viszony.
c) Soha nem szerettem igazán.
d) A szerelmével üldözött.

2. Általában milyen kezdőbetűjű női neveket kedvel?

a) R
b) B
c) V
d) Nem tudom.

3. Volt már valaha szerelmes? Ha igen, hányszor?

a) A feleségembe és csakis belé, mert ő tanított meg az igaz szerelemre.
b) Felvágós barátnőmbe, Sashába, abba a szukába, aki ellopta a poggyászomat.
c) Diákkori barátnőmbe, Venetiába, akivel ugyan hamar szakítottam, de soha nem említettem a feleségemnek, ezért azt hiheti szerettem.
d) Másokba.

4. Mi a véleménye a hosszú, vörös hajról?

a) Kicsit közönséges és magamutogató.
b) Túl feltűnő.

Sinéad Moriarty :A Földre szállt nagynéni

Az Emma-trilógia után már nagyon vártam,hogy újabb laza,vihogós,életszagú történetet olvashassak Moriarty tollából.

Ez a könyve ismételt bizonyíték arra,hogy az élet nehézségeit, a rossz napokat, a bosszantó családot,a volt szerelmet,és általában a férfiakat humorral,nevetéssel remekül lehet orvosolni illetve átvészelni.

Katie nyolc év után,kénytelen újra Dublinba költözni ,mert nővérénél mellrákot diagnosztizálnak.Fiona ötéves ikergyerekei,az apjuk,bátyjuk Derek,egy kutya,egy ex szerelem szakad Katie nyakába,akitől mi sem áll távolabb mint a főzés, és a gyereknevelés.Nyolc hosszú év után végre saját műsora lenne egy Londoni tévénél,de Katie lelkiismerete nem hagyja Londonban...anyjuk épp annyi idősen halt meg mellrákban mint most Fiona,és Katie nem hiszi el,hogy a sors még egyszer ilyet tehet...

Katie nehezen rázódik bele újra a lassú,monoton Dublini hétköznapokba,miközben nővére műtétre vár,sógorával való ellentétek is újra kiéleződnek.Katie próbálja profin venni az akadályokat,de persze mindig történik valami,hol a gyerekek követnek el újabb csínyeket,hol bátyja és annak barátja Gonzo fakaszt minket nevetésre,hol apját találja félreérthetetlen helyzetben a volt tesitanárával....

A komoly téma ellenére,jókat derülhetünk az egész családon,és persze drukkolhatunk mind Fionának,és Katienek,hogy mindkettőjüknek sikerüljön az amiről álmodoznak.

"A vonalba kattant a másik telefon.-Hát nem tudom,mi ütött belétek,de már jön érted a mentő,Apu és csak úgy mondom ,hogy nem kéne üvöltöznöd,ha infarktusod van.És ha netán újra kellene éleszteni,jó lenne minél előbb,mert én tíz perc múlva indulok,Gonzóval leszek-hadarta Derek"

"...Aztán közölte velünk,hogy amíg harmincévesek nem leszünk ,fiúkról szó sem lehet.Gyakran emlegette,milyen csodálatos teremtésnek tartja Teréz anyát,és hogy szerinte nagy szüksége volna munkatársakra..."

Kosztolányi Dezső: Aranysárkány

Örülök, hogy végre találtam egy olyan könyvet, ami magába bírt szippantani és nem is volt túl hosszú. Mert mostanában nagyon szenvedtem a könyvekkel, semmi sem volt jó, mert vagy nem volt elég jó, vagy túl hosszú volt, vagy mittudomén. Annak meg főleg örülök, hogy ez a beszippantós végül egy magyar regény lett.

Ez egy olyan történet, aminek az első felében még nem világos, hogy miről, kiről is fog szólni, ami szerintem jó. Kosztolányi lassan, csigavonalban közelít a főszereplő felé, akit direkt nem fogok leírni itt, hogy ki lesz végül. Végül az ő drámája következik be, elkerülhetetlenül.

Az író egy vidéki kisváros gimnazistáit, néhány tanárát, az egyik tanár lányát mutatja be nekünk. A gimnazisták végzősök, érettségi előtt állnak. Tavasz van, illetve nyár eleje, hőség. A fiatal lelkek szenvednek a rájuk nehezedő megpróbáltatás miatt, testük-lelkük egyaránt a nyár és az élet szabadságát áhítja. Feszülten, várakozással telnek az utolsó tanítási, majd az érettségi vizsga napjai, hetei. Ebben a fojtogató hangulatban történnek olyan események, amelyek erősen rányomják bélyegüket az egyik szereplő további sorsára, akinek lelkére olyan súly nehezedik, hogy végül drámába torkollik a történet.

Nagyon tetszett Kosztolányi stílusa. Egész pontosan nem tudom megfogalmazni miért, de pont az éreztem, mint több magyar írónál. Hogy pontosan tudom, hogy miről beszél, írjon le éppen tájat, időjárást, vagy egy érzést, hangulatot, bármit. Annyira magyar, annyira jól ki tudja fejezni azokat az érzéseket, hangulatokat, illatokat, színeket, amik csak itt, a Kárpát-medencében léteznek. Azokkal a szavakkal, melyek idegen nyelvek szótáraiban talán nem is léteznek. A stílusa kristálytiszta, összeszedett. A legjobban nem is a történések megfogalmazása tetszett tőle, hanem azok az eszmefuttatásai, ahogyan leírta pl. Novák Antal ruhatárát, vagy amikor az érettségire készülő fiúk lelkiállapotát boncolgatta, egyszerűen zseniális. Nagy lélek- és egyéb boncnok ő, ahogyan atomi pontossággal képes megfigyelni, ízekre szedni és érzékletesen ábrázolni egy-egy apró momentumot. A lélek legmélyére nyúl úgy, hogy nem rágja szájba az ott zajló folyamatokat, érzéseket. Szeretem Kosztolányit. Azt hiszem Szabó Magda, Németh László, Wass Albert mellett bekerül a kedvenc magyar íróim közé, mert ott a helye.

Nem is adhatok rosszabbat erre az írására, mint 10/10, tetszett!

Torey Hayden: Szellemlány

Vége. Befejeztem. Gyorsan.

Kezdek megcsömörleni a valós sztoriktól. Kezdem elveszíteni a naiv "bájamat" :-D.
Túl sok igaz történetet olvasok. Szívom magamba a való világot (jujjjjj, ezt a műsort kimondottam utáltam).
A Szellemlány neve Jadie (természetesen csak a könyvben), ő egy 8-9 éves kislány. A történet kb. egy évet ölel fel. Torey Hayden gyermekpszichológus tollából született meg ez a könyv, aki ismeri a történet főszereplőjét. Főszereplő? Olyan furcsa, hogy így említem, hiszen Jadie a kislány nem lett megalkotva. Nem lett kitalálva. Ő egyszerűen megszületett, történt vele valami, aminek hatására a személyisége átalakulásba kezdett, testalkata megváltozott, és szelektív némaságba burkolózott.
Torey a tanítója, aki egy merőben ösztönös pillanatában úgy döntött, hogy kutatói munkáját lecseréli egy "kisegítő osztályos tanítói munkára".
Itt ismerkedett meg év közben (januárban) az osztályába járó 4 db hat-nyolc éves gyermekkel, akik nagy méretű és mélységű problémákkal küzdöttek, ezekkel éltek. Jadie nem beszélt, aztán beszélni kezdett..... Beszédéből, szavainak tartalmából sok minden kiderült. Hihető? Nem hihető? Hisszük vagy sem, elgondolkodunk vagy sem, nyomozunk vagy sem, a tény, hogy érdekes könyvet alkotott a valóság alapján Torey Hayden.
Kíváncsian lapozunk, faljuk a sorokat, miért nem beszél Jadie?; miért viselkedik úgy?; miért ilyen?; mindeközben csóváljuk a fejünket, hogy történjen már valami pluszban, derüljön már ki valami. Izgulunk, kíváncsian várjuk a megoldást. Lesz-e megoldás?

Mostanában dokumentum-jelleggel olvasom ezeket a történeteket. Bele sem gondolok, mi lenne ha az én családommal lenne olyasmi, amikről olvasok.
A vége előtt 20 oldallal, az epilógus előtt elmorzsoltam egy könnycseppet. Talán örültem én is...annak a szónak, mondatnak. Örültem Jadie-nek.

Nem tudom értékelni a könyvet.
T.Hayden fantasztikusan összefoglalta, papírra vetette az eseményeket. De a tény, hogy ez egy valós történet, hiába jó nem tudom rárakni az ötös osztályzatot és a csillagokat, mert a könyvben az igazság rettenetes. A moly-on 5-öst adtam *csodálkozótekintet*

Karen Joy Fowler:A Jane Austen könyvklub

"Nem Jane Austen tehet róla,hogy a szerelem nem hoz boldogságot."

Öt nő és egy férfi-Ők a főszereplők,ebben a történetben.Mivel a cím elég sokatmondó,attól tartottam,hogy végig Jane Austen lesz a téma,de kellemeset csalódtam,mert remek egyensúlyt talált a szerző, a főszereplők,és Jane élete és művei között.Minden hónapban más szereplő lakásán jönne össze,és vitatják meg az épp aktuális olvasmányt.Nem vagyok éppen rajongó,de az említett műveket mind olvastam Austentól.A találkozók alkalmával egyre több derül ki Bernadetteről,Jocelynről,Sylviáról,Allegráról,és az egyetlen férfiről Griggről is.Nagyon érdekes életutakat,sorsokat talált ki a szerző.Érdekes volt egy Jane Austen által írt történetet ,és a leszbikus szerelmet egy aspektusban olvasni.

Mindenkinek megvan a maga problémája,gondja,élete,és mindenki más tulajdonságért kedvelünk-nekem az elején kicsit sok volt az öt szereplő,néha vissza kellett olvasnom,ki kicsoda,de aztán bele lehet rázódni.Mindenki valamilyen szinten kapcsolatban áll valakivel,van anya lánya kapcsolat,barátnők,véletlennek köszönhető ismerősök,és érdekes volt olvasni mit is gondolnak egymásról.

Remek példa ez a történet is arra,hogy legyen bármilyen gondunk egy jó könyv,egy társaság segíthet elfelejteni a napi gondokat,és egy könyv kapcsán minden felelősség nélkül bölcselkedhetünk,végre megmondhatjuk mi tennénk másként,addig is elodázva a saját életünk szerencsétlenségeit.

Szórakoztató,de egyben nekem kicsit szomorkás is volt.

A kötet végén olvashatjuk Jane Austen összes művének történetét,megjelnését,a könyvek születésének körülményét.Majd szintén csokorba összegyűjtve azt is meg tudhatjuk,hogy Jane Austen családja,barátai miként vélekedtek egy-egy Jane által írt könyvről-ezeket anno maga Austen jegyezte fel.

Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?

Van egy -valószínűleg teljes információhiányon alapuló és ezáltal teljességgel engem minősítő- előítéletem a kortárs magyar irodalomról. Mégpedig, hogy a kortárs magyar irodalom az az, amikor öngyilkosok ugranak le a panelházak 10. emeletéről, kiöregedett színésznők vérfertőző kapcsolatot tartanak fent fiaikkal, a családi kapcsolatok kiüresedtek és mindenki káromkodik, mint a kocsis. Tóth Krisztina tárcanovelláit és publicisztikáit összegyűjtő kötet viszont nem erről tanúskodik (igaz, a borító lehetne akár gyanús is...)

Tóth Krisztina szépen ír. A mai magyar valóságról ír, de úgy, hogy egy-egy novella elolvasása után még mindig van kedvem kimenni az utcára, felszállni a metróra, és még dolgozni is képes vagyok. Eleinte éppen a metrón olvasgattam a könyvet. A munkahelyemig tartó 4 megálló alatt pont 2 novellát fogyasztottam el, de egy idő után muszáj voltam egyszuszra olvasni többet is. A legtöbbje tetszett, pedig elég mások: egyszer megnevettettek (Nagy vonalakban a női szexualitásról, A Mansuelo-ügy, Visszapillantó), másszor megríkattak (Űrkutyák, Űrcica), de volt, hogy sokkoltak (Szólánc) vagy elismerő bólogatásokra késztettek (Páternoszter, Vót, Verarjúfrom). Itt kell megjegyeznem, hogy olvasás közben komoly lelki rokonságot véltem felfedezni Tóth Krisztina és köztem, de aztán rájöttem, ha az író jó, valószínűleg mindenki más is így lehet ezzel... Mert a történeteink ugyanazok.

Az emberiség saját történeteit ismétli szüntelen, egyenletes mormolással. Ugyanazok a történetek szállnak anyáról leányra, apáról fiúra, ugyanazokat a történeteket meséljük a vonaton szemben ülő rokonszenves idegennek, a szomszédnak, az időről időre megszólított halottnak, ugyanazok a történetek keringenek a világ telefonvonalaiban sisteregve, egyenletes, szüntelen zümmögéssé olvadva. Időnként kiválik ebből a zsolozsmából egy-egy részlet, amelyre rábólintunk, hitetlenkedünk, majd előhozzuk a saját legigazabb, legfájdalmasabb történetünket, hogy bekapcsolódhassunk a hullámzó, gesztikuláló, csillapíthatatlanul zúgó kánonba, míg végül megtelik a levegőég, megtelik a föld a születés, elhagyatás, az árulás, a hűtlenség és viszály hangjaival. Leülepednek a történetek a szántóföldeken, belepik a városban az autók szélvédőjét, bemossa őket az eső a fák gyökereihez, árad a szó a lombokból és a folyamokból, és emlékek darabkái bukkannak elő idegenül és mégis ismerősen, ha a gyerek a homokozóban túl mélyre ás.
(Tóth Krisztina: Tavaszi szél)

Kiadja: Magvető