Magány.Mindent elsöprő magány. Akkora, hogy ezen nem lehet túllépni. Valami akadályoz. Az Úr adta-elvette. Ez a két szó.
Mindent elsöprő magány. Akkora, hogy ezen nem lehet túllépni. Vagy inkább menekülés az ismerttől, inkább az ismeretlen választása.
Gabriel története. Gabriel élete. Gabriel kapcsolatai.
Léo és Laura: két fontos személy. A barát és a szerelem.
Leoval való barátsága igazán egyoldalúnak tűnt: Léo mesélt, ő hallgatott. Ez valószínűleg nyomasztotta barátját, de G. képtelen volt megnyílni előtte. Léo fájdalma testvére elvesztése miatti gyászában alakult ki, Gabriel magára ismert ebben a történetben, felhasználta és kihasználta ezt a barátságot.
Érdekes érzésem volt e barátságról szóló mondatok leírása közben: valóban létezik ilyen barátság fiúk/férfiak között? Soha nem hallottam ilyenről, sőt nem is tudom elképzelni. Valószínűleg szegényesek az információim vagy a fantáziám ezzel kapcsolatban. Két fiú, akik közelében gyerekkorukban tragédia történt. Akik hordozzák ezt a negatív eseményt, akiknek megnehezíti életét ez az esemény.
G.képtelen a barátságokra: a magányra hivatott. Adni-elvenni: minek kapjak, ha aztán nem lesz? Minek legyek boldog, ha annak egyszer vége lesz? Hogyan tudok boldog lenni, amikor ezt a nyelvet nem értem? A boldogság, a társas kapcsolatok nyelvét.
Laura: ki ez a nő? Hogyan sikerült elvarázsolnia a férfit? Mivel? "Attól a pillanattól kezdve szerettem Laurát, hogy meghallottam a nevetését." Laura volt Van Gogh napraforgója... Gabriel élete egy Rembrandt képhez hasonlít: Jeremiás siralmaihoz. Merengés, töprengés, szomorkodás.
Miért nem sikerült nekik? Nem tudunk kibújni önmagunkból? Nem tudunk változni? Gabriel nem tud változni vagy nem akar változni?
Mosolytalan, boldogtalan, barátságtalan, magányos. Keres-kutat-nyomoz. Keresi gyökereit, keresi a sok Miért?-re a válaszokat. Keresi, de aztán nem is igazán szeretné megválaszolni ezeket.
"Az Úr adta. Az Úr elvette. És ebbe bele kell törődni. És folytatni tovább. Ez volt a törvény. Az élet örökre elragadta. (....) Az anyám nem értette meg, hogy a gyermekkorom összetört abban a pillanatban, amikor Marianne teste összetört, egy októberi estén, egy kanyargós úton Champagne-ban. Jóvátehetetlenül. Az anyám nem látta, hogy én képtelen vagyok túl lenni rajta."
Gabriel szenved. Képtelen megnyílni, képtelen szeretni. Szeret, de nem jól. Inkább a magányt választja. Bár megpróbál kérdéseire választ kapni, a válaszok nem érkeznek el hozzá. Hogyan képes így élni? Nem értem meg őt. Itt áll egy harminc-egynéhány éves fiatalember, aki képtelen változtatni. A szenvedést választja. Megráznám őt és kiáltanám neki: "Hahó fiatalember! Ébresztőőőőőőőőő!"
Reménykedik, de fél megtenni a lépéseket, fél a következőtől, fél a következménytől.
Tulajdonképpen szerencsésnek tartom Laurát, hogy nem kell ezzel a férfival élnie tovább. Sajnálom Gabrielt, de az első lépés megtételéhez és kivitelezéséhez olykor nagy bátorság kell.
Haragszom rá. Haragszom a szülőkre. Drukkolok neki: "Megadatik-e még nekem, hogy becseréljem az életemet egy másik életre? Hogy kinyissak egy másik ajtót, megtaláljak egy másik utat?"
Mostanában sok magányról szóló irodalom jön az utamba. Elképedek, megrettenek, felkarolok.
A történet szépen van megfogalmazva, mégsem tudok 8/10-nél jobbat adni, mert voltak benne számomra felesleges történések, hiányoztak fontos mondatok. Nekem. Itt és most. Ebben a pillanatban, 2010.május 16-án, amikor elolvastam.
Kiadja: Magvető
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése