Hosszú, hideg téli estéken jó belemerülni egy vicces, romantikus filmbe. Ez a gondolat vezérelt, amikor megnéztem a PS. I love you című filmet. Végülis nem csalódtam, vicces, romantikus, néhol szomorkás volt. Két napra rá megláttam egy kolleganőm kezében a könyvet; és bár a lány nem sok jót nyilatkozott ugyan róla, de ígérte kölcsönadja, tegyek vele én is egy próbát.A könyv persze több ponton is eltér a filmélménytől, de az alap sztori ugyanaz: Holly Kennedy férje fiatalon meghal, sok közös emléket és egy tucat meglepetéssel teli borítékot hagyva hátra. Holly feladata, hogy a levelekben szereplő hol apró, hol nagyobb utasításokat végrehajtsa, és közben az életét is rendbe szedje. Ebben néhány barátnő, egy népes család és egy kitartó férfi van segítségére. A könyv kerüli a szokványos befejezést. Ezt mondanám az erősségének, de sajnos úgy összességében nekem sem volt egy nagy élmény a regény.
Sokszor éreztem azt, hogy unatkozom (igaz, nagy meglepetések nem vártak rám a film után). A párbeszédek olyan kis laposak voltak, és a filmben lévő feszültségeknek itt a nyomát sem találtam... A könyvben sokkal több karakter szerepelt, a család részéről főleg, de nem éreztem annyira érdekesnek őket, mint a filmben szereplő egy szem anyát... Ritkán futok bele ebbe a sorrendbe, hogy előbb lássam a könyv alapján készült filmet (most hirtelen csak a Csokoládéra tudok visszaemlékezni), de ez most így nem volt jó. Cecelia Ahernről egyébként nem sokat tudtam korábban, csak annyit, hogy nálunk három könyve jelent meg, ill. legújabb felfedezésem, hogy a viasaton vetített, szerintem nagyon vicces Samantha Who? írógárdájának (ilyen kifejezés van?) tagja... Nekem valahogy az a benyomásom, hogy az alapötleteiből könnyen lehet jó forgatókönyvet írni, de talán a regényei önmagukban nem lehetnek túl erősek. Ez most egy csúnya előítélet részemről, hiszen nem olvastam a többi könyvét, de sajnos most sem kaptam kedvet hozzájuk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése