2009. február 13., péntek

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Stippistop véleménye

Mivel annyira odavoltam anno A szél árnyéká-ért, ezért mondanom sem kell, mennyire vártam Zafón új regényét. Nyilvánvaló az is, hogy szerepelt a karácsonyi listámon, és örültem nagyon, mikor a fa alatt megleltem a könyvet.

Az Angyali játszma hasonló alapokról indul, mint A szél árnyéka: adott egy ifjú, aki vonzza a bajt (és a vért); egy rakás misztikus és veszélyt sejtető figura, néhány jóakaró, egy felejthetetlen nő, és Barcelona utcái. David Martín ifjú író, aki kortársaival versengve igyekszik betörni a köztudatba, de társadalmi rangja, irigyei és egészségi állapota reménytelen helyzetbe sodorja. Ekkor lép be életébe egy titokzatos idegen egy titokzatos megbízással: rengeteg pénz és biztos (?) jövő fejében bizonyos határidőn belül Davidnek egy világot megrengető könyvet kell írnia. Nyilván ez nem megy simán, David mindent, de legfőképpen ártatlanságát veszti el lapról-lapra, közben a már említett baljós figurák, jóakarók és szerelmek tarkítják a képet.

Talán meg sem tudom fogalmazni, miért csalódtam nagyot a könyvben mégis, hiszen adott volt (ld. feljebb) minden az izgalmakhoz. Úgy éreztem sok jelenet felesleges volt, mintha a 300. oldal tájékán kezdődne a könyv. Talán a stílusát sem éreztem annyira sziporkázónak és gördülékenynek, mint amit korábbi tapasztalatom alapján vártam. A baljós jelenetek mintha nem lettek volna annyira baljósak, és a humoros intermezzok sem olyan kacagtatóak. Tetszett viszont a befejezés, és tetszett, hogy A szél árnyékában megismert emberek felmenőivel találkozhattunk a lapokon.
Nemigen mertem korábban beszámolókat olvasni a könyvről, nehogy lelőjenek valamilyen poént, de most ahogy elolvastam párat, azt kell látnom szinte mindenki másképp látta ezt... Hm. Nem tudom. Talán az én készülékemben volt a hiba.




Bejegyzés készült: 2009. február 13.

szeee véleménye


Ez az a könyv, aminek kapcsán elgondolkodtam, hogy egy könyvnél mi az igazán fontos? Az hogy közben hogyan érzed magad, amikor olvasod vagy az, hogy a végén úgy összességében mit gondolsz róla, milyen összképet hoz? Mert ebbe a könyvbe én az olvasása közben több helyen is belekötöttem, azaz voltak dolgok benne, amik nem tetszettek. Viszont a végére érve az összhatás egészen jóra sikeredett, tetszett.

Nem fogom leírni, hogy miről szól, a fülszövegnél többet amúgy sem árulnék el.

Az elején nem nagyon tudtam mit kezdeni vele, jó volt, jó volt, de nagyon mérges voltam, hogy az eleje rettentő lassan csordogált, igazából a felénél majdnem abbahagytam, mert semmi érdemleges nem történt, vagy csak kevés. Úgyhogy ezt nehezen bocsájtom meg a könyvnek, hogy gyakorlatilag a felénél kezdődik. Értem én, hogy kell felvezetés meg felvázolás stb., de nem ennyi. Szerintem.

A második fele viszont egy nagyon jól sikerült, igazi rémregény. Zafón olyan horror-jeleneteket volt képes kitalálni és ábrázolni, hogy ezeknél jobban és jobbat nem hiszem, hogy lehet (talán Stephen King rúghatna mellette labdába, de én az ő írásait nem igazán ismerem). Hidegrázás, borzongás, vér, misztika, szövevényesség. Ez utóbbi kicsit talán sok is volt, de azért lehetett követni. Ami tetszett még benne, az az, hogy nincsen teljes letisztázása a történetnek, és ez így jó. Egy ilyen misztikus regénynél nem is kell, hiszen éppen ez a sajátossága, hogy nem derül ki minden világosan, mert akkor már nem is lenne misztikus. Olvastam, hogy sokan a végét hiányolják. Szerintem meg Zafón nagyon is jól megoldotta a befejezést, titokzatos, mégis jó lezárást választott. Nekem az elolvasása után úgy összességében nagyon jó benyomásom volt, Zafón tényleg klassz író és ez a nyomozásos, történetbonyolításos dolog nagyon megy neki, ahogyan azt már a Szél árnyékában is láthattuk. Erre rátesz még egy lapáttal, ahogyan a misztikus, horrorisztikus jeleneteket képes leírni, nagyon jó! Amit kicsit hiányoltam, az az emberek és legfőképp a főszereplők külsejének leírása. Úgy vettem észre, hogy pont a főszereplőkről (David, Cristina, Isabella) nem kaptuk személyleírást, ez nagyon érdekes, mert más szereplőkről meg igen. De talán ez szándékos volt és a történet sötétségét hivatott szolgálni, vagy nem tudom...

Két tábor van, van, akiknek a Szél Árnyéka tetszett jobban és van, akiknek ez. Ez teljesen embertípus függő szerintem, nem mindenkinek jönnek be az ilyen túlvilági dolgok, van, aki szívesebben marad a realitás talaján. Én mindkét tábort megértem és szerintem én vagyok az egyetlen, aki a két könyvet kb. egyenértékűnek tartja.




(Az a mondat, amivel reklámozzák, és amit Stephen King mondott állítólag a könyvről, hogy "ez a regény tele van ragyogással..." egy marhaság. Ez egy nagyon is sötét regény, nem való mindenkinek, sosem használnám a ragyogás szót rá, de mindegy...)

Bejegyzés készült: 2010. február 03.

ladyBird véleménye


Ebben a könyvben rentgeteg minden van. Írásról, szerelemről, hűségről, barátságról. Mindenről ami fontos és jelentős egy életben. A történetet nem részletezném. Ez a könyv olyan igényességgel és csodálatos nyelvezettel van megírva (s ezen a ponton a fordítást is dícsérem), hogy elgondolkoztam, olvastam e valaha ilyet. Voltak mondatok amik a történet szempontjából nem voltak fontosak, de mégis olyan gyönyörűen fonódtak egymásba a szavak, hogy újra és újra vissza kellett térnem és elolvasni. Egyenként ízlelgettem a szavakat és a képeket amik mozifilmként peregtek le a szemem előtt. Nem haladtam vele gyorsan és fáradtan kifejezetten tilos olvasni. Az egész történet egy hosszú gasztronómiai utázás a betűk, szavak és az írás ínyenc világában.

„Senki sem járt az utcán, higanyszínűen sütött a hold. Amikor felnéztem, árnyalakot láttam, hatalmas vihar terpesztette szárnyait a város fölé. Aztán fehér fény villant az égen, és lezuhant egy esőcseppekből szőt lepel, amely mintha üvegkések garmadáját hordozta volna. De még mielőtt földet ért az első csepp, megállt az idő, és száezer fénypontocska kristályosodott ki a levegőben, sűrű és apró porszemek.”




Bejegyzés készült: 2010. április 04.


Erika véleménye

Mintha csak átugrottam volna A szél árnyéka világából ide. Mintha pár év sem telt volna el a történetek között. Én folytatásnak mondanám.

Arról már az előbb említett könyv olvasása közben is meggyőződtem, hogy az író hihetetlen fantáziával van megáldva.

David Martín a főszereplő, aki rendkívül tehetséges író, de a biztos megélhetés érdekében „elkurvul” a ponyva felé. Elszerződik egy kiadóhoz, ahol álnéven folytatásos szappanoperákat „gyárt”. Közben mindvégig marja a lelkiismeret, a vágy afelé, hogy saját gondolatait, kincseit tegye közzé.

Egy napon meglátogatja őt a Főnök, aki új perspektívát, lehetőséget ad neki. Feladattal bízza meg, mégpedig nem is akármilyennel. Egy könyvet kell megírnia, amelynek óriási hatalma lesz. Innen kezdődnek a bonyodalmak. Titkok, hazugságok, érthetetlen jelenések, horrorisztikus történések veszik kezdetét.

A szél árnyékában megjelenő Elfeledett Könyvek Temetőjébe is ellátogatunk: „Ez a hely: titok. Szentély. Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük. Valahányszor egy könyv gazdát cserél, vagy csak átfutja valaki, növekszik és erősödik a lelke. Ezen a helyen örökké élnek a könyvek, amelyekre senki sem emlékezik, amelyek elvesztek az időben, de mindvégig várják, hogy felfedezze őket egy új olvasó, egy új lélek…”

Az örök szerelem sem hiányzik a könyvből, bár egészen a végéig rejtve maradt előttem a kimenetele. Nagyon drukkoltam az egyik szereplőnek… A könyv utolsó bekezdése nagyon megérintett, szerintem gyönyörű: „Akkor értettem meg, hogy minden percet, ami megmaradt nekünk, arra szánok, hogy őt boldoggá tegyem, hogy begyógyítsam a sebet, amit ejtettem rajta, és visszaadjam neki, amit nem adhattam meg. E könyvlapok lesznek az emlékeink, amíg csak elhal a lélegzete a karjaim között, amíg kikísérem őt a tengerre, ahol megtörnek a hullámok, és együtt merülünk el mindörökre, hogy végre elszökhessünk oda, ahol se mennyország, se pokol nem találhat meg többé bennünket.” Kéretik elolvasni a könyvet, hogy kiderüljön, kihez is szóltak e gondolatok! :-)

Gyönyörű képeket kapunk a húszas évek Barcelonájából, amelyből a főszereplő is folyamatosan ihletet merít, ösztönzi gondolatai papírra vetésére. Bár ezek a képek inkább sejtelmes, misztikus érzetet keltettek bennem, mint ahogyan az egész könyv.

A szarkasztikus humor sem hiányzik a könyvből, én nagyon élveztem ezt is. A főhősbe szinte beleszerettem, a karaktere nekem nagyon át-, illetve bejött.

Végig fogva tartotta a figyelmemet. Nem túlzás állítani, hogy egy pszichothriller volt a kezemben. Lestem, vártam az alkalmakat, hogy folytassam a könyv olvasását. Csendben megjegyzem, hogy azért kíváncsi lennék az író tollából származó, picit más jellegű írásra is…

Én összehasonlítani nem tudom a két könyvet, szerintem egy kaptafa! Bár ezt rossz könyvekre szokták írni, és itt erről szó sincs!




Bejegyzés készült: 2010. május 06.

9 megjegyzés:

Amadea H. írta...

Hát akkor az enyémben is van... Nekem is jobban tetszett A szél árnyéka, nemsokára írok postot róla. Ezek szerint legalább egy ember nem fog úgy rám nézni, mint egy diótára:)

stippistop írta...

számíthatsz rám, tartsunk össze! ;o)

szeee írta...

ajajajj... most már nagyon érdekel, hogy én melyik táborhoz fogok tartozni. Nagyon remélem, hogy a Nima féléhez, de majd meglátjuk.

Amadea H. írta...

Post kész:)

szeee, én nem azt mondom, hogy rossz, sőt, jó (csak kevésbé jön be ez a fajta Zafón, mint a másik féle), de tök más, mint A szél árnyéka, ezért nem is érdemes összehasonlítani szerintem.

Nima írta...

szerintem nekem azért tetszett annyira, mert a Szél árnyéka nem volt rám olyan hatással, mint rátok. az is nagyon jó volt, de talán hangulatilag nem volt olyan szuggesztív, nem volt min gondolkodnom utána, hogy végeztem vele.
az Angyali játszmán azért el lehetett agyalni, hogy most akkor végül is ki kicsoda, adott egy totál nyitott lezárást, ami annak fényében változik, hogy az aktuális kérdésekre éppen milyen választ adtam magamnak. a Szél árnyékának máshogyan volt vége.

szeee írta...

igen-igen. én is így voltam a Szél árnyékával, Nima. Hogy jó volt, izgi, kalandos történet, de semmi több. Nem volt mit gondolkodni rajta nekem sem...

Neela írta...

Sziasztok!
Nekem se volt akkor durranás a Szél árnyéka, mint ahogy sok blogon olvastam, hogy másoknak mekkora élmény volt. De adok még egy esélyt Zafónnak, és el fogom olvasni ezt a könyvét is.

Borostyán írta...

Szeee eredeti bejegyzésének kommentjei:

5 komment:

stippistop írta...
én pont emiatt húztam le kicsit a könyvet, mert míg a szél árnyékánál azt éreztem, hogy minden szó a helyén van, nagyon feszes, izgalmas végig a történet, az angyali játszma első felében jócskán éreztem olyan mozzanatokat, amik kihagyhatóak lettek volna, nem volt jelentőségük annyira.talán azokat az ötleteket megvalósíthatta volna egy 3. könyvben. ezt meg megdolgozhatta volna még egy kicsit.
persze hangsúlyozottan: szerintem. :o)

2010. február 3. 21:20
*sam** írta...
szeee, nem lehet, hogy King a saját Ragyogását (a regényt) értette az alatt, amit mondott? Nem tudom, csak beugrott... (egyiket sem olvastam, csak okoskodom)

2010. február 3. 22:38
Amadea H. írta...
OFF, bocsi:
Van nálam a Könyvmolyoknak valami:)

2010. február 4. 1:02
memoir írta...
Szia, szeee!

Van egy kis meglepim a számodra:

http://www.memoir.freeblog.hu

2010. február 4. 10:33
szeee írta...
Stippistop,
igen, én is így éreztem az első felével kapcsolatban. Nem tudom, talán meg kellett lennie egy mennyiségnek, vagy mittudomén :P

Sam,
igen, ezen én is gondolkodtam, de kis betűvel van írva a ragyogás. nem tudom, hogy ennek van-e jelentősége, de az is lehet, hogy fordító nem értette, hogy mire utal King, nem tudom...

Memoir,
köszi!!! A többiek nevében is.

2010. február 4. 18:26

Borostyán írta...

ladyBird eredeti bejegyzésének kommentjei:

2 komment:

csenga írta...
Most nagyon elégedett vagyok,hogy akciósan megvettem:-)

2010. április 6. 11:32
ladyBird írta...
Lehetsz is. Tényleg megéri. Nekem nagyon tetszett.

2010. április 7. 9:52