Barcelonában játszódó könyvet keresve akadtam rá erre a regényre. Azért örültem neki, mert Carmen Laforet nálunk tulajdonképpen ismeretlen író, ahogy a regénye is az, viszont utánaolvastam és nagyon jó kritikája van ennek a műnek. A spanyol gimnáziumokban pedig kötelező olvasmány A Semmi... (Ezt így a regény elolvasása után teljesen jogosnak tartom: a téma, a karakterek - mind-mind nagyon alapos elemzésre és fejtegetésre alkalmasak a fiatal korosztály számára.)Nagyon különös olvasmány volt ez számomra. A könyv hangulata elég melankólikus, borongós, de nyilván a címhez hűen próbálja így érzékeltetni az írónő a főszereplő, Andrea érzéseit. A lány a II. világháború után, 18 évesen faluról kerül fel rokonaihoz Barcelonába. Nagy várakozásokkal van teli, hiszen itt a nagyvárosban kezdi meg élete új szakaszát, egyetemi éveit. A kötet a városba érkezésétől az első tanév végéig ábrázolja a történéseket. De maga az iskola nagyon csekély szerepet játszik a történetben, inkább Andrea azon kívüli családi és társasági életét ábrázolja. Azért, mert ezek határozzák meg a lány közérzetét. A család ugyanis, ahová belecsöppen cseppet sem mondható békésnek. Hangos, veszekedős, folyton egymást figyelő, egymás ellen ármánykodó emberek ők. Konkrétan Andrea 2 nagybátyja, az egyikőjük felesége, a kedves, de szellemileg nem teljesen tiszta nagymama, valamint a cseléd. A lakás romos, koszos, a családtagok tisztességes munka helyett csencselésből, gyanús üzletekből élnek, de éppen hogy, folyamatosan nélkülözve, éhezve...
Rajtuk kívül egy-két fiúbarát és az egyetemi csoporttársnő, a jó családból származó Ena az, akik jelen vannak a lány életében. Az ő tetteik, reakcióik is hatással vannak a lányra, aki számomra olyan volt, mint saját (mások) életének csak egy szemlélője, nem pedig szereplője. A dolgok tulajdonképpen csak ritkán történtek vele, ő inkább a körülötte pörgő eseményeknek csak megfigyelője volt, azok persze mégis jelentős hatással vannak rá. Andrea ugyanis elég gyermeki, naiv teremtés - de a történet eseményei hatására rádöbben dolgokra, amik már a felnőttség felé terelik őt: hogy nem minden olyan, amilyennek látszik, az emberek valódi arca sokszor egy álarc alatt bújik meg. Hogy a látszólagos dolgok mögött valójában milyen mélységek lehetnek.
Egyszóval semmi érdemleges nem történik vele, mégis ezek a dolgok teszik felnőtté a lányt.
Elég érdekes. Ahogyan az írónő stílusa is az. Valahogy nem enged közel a történetet mesélő Andreához, számomra olyan volt, mintha folyamatosan egy fátyolon keresztül szemlélnénk a lányt és az eseményeket, ahogy magát a várost is inkább a kihalt, fülledt, fátyolos, melankólikus oldaláról mutaja be nekünk - itt szó sincs a ragyogó és nyüzsgő Barcelonáról.
Laforet leírásai egyszerűen remekek, akár egy-egy városrész vagy épület hangulatát, akár a lány benyomásait, hangulatait, érzéseit ábrázolják. Karakterei pedig nagyon erősek és kifejezőek. Nagyon jó írónak tartom, kár, hogy nem olvashatunk tőle többet magyarul...
(A fordítás is majdnem remekül sikerült. Azért majdnem, mert úgy tűnt, hogy a fordító szerelmes az iparkodni szóba... Nem számoltam, de ha 20x nem szerepelt ebben a regényben ez az idióta szó, akkor egyszer sem. Ráadásul sokszor egyáltalán nem illett a szövegkörnyezetbe, nagyon bénák lettek tőle a mondatok. Mellesleg a köznapi nyelvben nem is igazán használatos ez a szó, úgyhogy nem is értem, miért szereti annyira Pávai Patak Márta. Amikor már sokadszorra találkoztam vele, már sikíthatnékom volt tőle...)
Összességében tetszett a könyv, szerettem olvasni, de annyira különös és szokatlan volt a hangulata, hogy még emésztenem kell egy darabig.
Az írónőről itt olvashatunk bővebben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése