2009. május 28., csütörtök

Elena Ferrante: Nő a sötétben

Nem csinálok túl gyakran ilyet, de most valamiért muszáj volt ugyanattól az írótól 2 könyvet olvasni egymás után. Annyira megfogott Elena Ferrante a Tékozló szeretet-tel, hogy rohantam a könyvtárba egy korábban megjelent kötetéért.

Eleinte azt hittem, hogy a Nő a sötétben jobban fog tetszeni, mint a másik. Mert valahogy nem tűnt olyan betegesnek, sokkal általánosabb, többekre vonatkoztatható témáról szólt. Ez a könyv is az anya-gyerek (lány) témát boncolgatja, ezúttal nem a lány, hanem az anya szemszögéből. Leda 48 éves asszony, akinek felnőtt lányai Kanadában élnek az apjukkal, ő pedig Olaszországban egyedül. Egy nyaralás alatt akaratlanul is kiszúr magának egy fiatal édesanyát és kislányát, akikhez megmagyarázhatatlan módon vonzódik, folyamatosan őket figyeli a tengerparton. A köztük lévő harmónia, a nő anyasága az, ami megfogja Leda-t. Az üdülés banális eseményei olykor felkavarják Leda lelkivilágát és folyton visszaemlékszik saját múltjára, fiatalabb éveire, amikor is a nagy "önmegtalálás" éveiben otthagyta két kislányát és 3 évig feléjük sem nézett...

A fiatal anya, Nina és Leda valamilyen láthatatlan szállal kötődnek egymáshoz. Mint később kiderül, Nina is vonzódik Leda-hoz, csodálja őt, bölcsességet, finomságot tulajdonít neki. ismeretlenül is. Rövid ismeretségük és annál is rövidebb beszélgetéseik során Leda a saját sorsát látja a jövőbeni Ninában és megpróbálja őt afelé terelni, amiről úgy gondolja, hogy a lány számára a legjobb... Aztán egy érdekes fordulat a könyv végén mindent romba dönt.

Ugyanolyan mély lélektani kutakodás ez a könyv is, mint Ferrante másik regénye. Leda kendőzetlenül, kegyetlenül őszintén kimond olyan dolgokat, hogy csak tátogtam... Egyrészt azért, mert szerintem nagyon bátor és intelligens az, aki képes erre. Beismerni és bevallani a saját hibáit, szégyellnivaló érzéseit. Másrészt azért tátogtam, mert tudom én, hogy az emberi lélek mélyén gyakran egy mocskos állat van, akár bevalljuk akár nem... De hogy jó modorú, finom, tehetséges, művelt, intelligens emberek is ilyen megmagyarázhatatlanul undorítóak tudjanak lenni a lelkük mélyén - azt nem hittem volna.
Én mindig nagyon is bonyolult embernek hittem magam, de ezek szerint nem vagyok az. Hiába mutatta meg Ferrante mikroszkóp alatt Leda lelkének minden apró részletét az anya-gyermek témával kapcsolatban, hiába kaptam elméletben választ a miértjeimre: nem tudom megérteni őt és az indokait. Remélem ez azt jelenti, hogy én soha nem lennék képes elhagyni a gyerekemet...

Egyébként a szöveg valahogy egyszerűbb volt, mint a Tékozló szereteté, kevésbé kimunkált, kevésbé igényes. A szimbólumok viszont nagyon jók voltak: a borító elején is látható kalaptű és a kislány babája - nagyon találóak. Ahogyan a cím is, ami a főszereplőnő lelkének legsötétebb zugaiban való vándorlásra utal.

Jó kis regény volt ez is, de azt kell mondanom, valahogy kevésbé tetszett, mint a Ferrante előzőleg olvasott könyve.





(A borítója viszont nagyon-nagyon szép és sokatmondó.)

2 megjegyzés:

csenga írta...

Na mindkét Ferrante könyv a listámra került:)

szeee írta...

szerintem Neked ez fog jobban tetszeni. Hajrá :)