Jodi Picoult: A nővérem húga

Borostyán véleménye

Mostanában egyre többen beszélnek Jodi Picoultról és még többen veszik meg a könyveit. Szerencsére, mert ez azt jelenti, hogy a későbbiekben is várhatjuk könyveinek magyar megjelenését. Nekem ez volt az első olvasói élményem tőle, de biztosra veszem, hogy korántsem az utolsó.

Először Könyvmoly társaim emlegették az írónőt, még az abban az időben, amikor a közös blog ötlete még fel sem merült bennünk. A legtöbbet a Nővérem húgát hozták fel akkoriban, amit nem is csodálok. Már maga az alaptörténet is viták alapja lehet, hát még az, ahogy a szereplők némelyike gondolkodik és cselekszik. Nem könnyen emészthető regény, és garantáltan változtatja véleményét az ember az egész könyv folyamán. Jodi Picoult pengeélen táncolt amikor megírta ezt a könyvet, de varázslatosan oldotta meg, hogy nehogy erkölcsi viták és tiltakozások alapja legyen.

Nem is tudom már hány éve volt, de emlékszem rá (a magyar híradók is beszámoltak róla), amikor hatalmas vihart kavart Amerikában egy házaspár, akik úgy hozták létre legkisebb gyermeküket, hogy megmentője lehessen a nagyobbik testvérének. A betegségre már nem emlékszem, arra azonban igen, hogy a házaspár egy halom jogi akadályba és tiltakozók tömegébe ütközött. Nem hiányoztak közülük sem az egyház tagjai, sem a háziasszonyok.

Ebben a könyvben nem ennek a procedúrának a végigjárásáról esik szó, ez már múlt idő a történetben. De Anna Fitzgerald a család legkisebb tagja pontosan így született, mert fiúk Jesse nem volt alkalmas donor. Úgy programozták genetikailag, hogy Kate-nek a leukémiás nővérének donorja lehessen. Tizenhárom év telt el azóta, Anna már sok minden odaadott magából, de most komolyabb dologról an szó: a veséjéről. Ahhoz, hogy Kate - akire azt mondták 3 éves korában, hogy csak pár évet élhet még - most 17 évesen még kaphasson egy kis időt, Anna egyik veséjét kell megkapnia. Az eddig engedelmes kislány most fellázad, és ügyvédet fogad. Nem más a tét, mint saját rendelkezési joga önnön teste felett. Más szóval: ezentúl ne a szülei döntsenek vele kapcsolatban orvosi ügyekben. A család már majdhogynem romokban hever, ez pedig újabb döfés a mindennapi életükbe. Sara és Brian a gyerekek szülei különbözően reagálnak az eseményre. Jesse, Kate és Anna bátyja, már elveszett lélek, drogozik, autót lop és az iskola WC-jét robbantgatja, meg ki tudja még mit művel, amikor nincs szem előtt. A házból is kiköltözött, helyette a garázs fölött lakik. Kate haldoklik, rövid időn belül meg kell kapnia Anna veséjét, hogy reménye maradhasson még pár hónapra vagy évre. Anna pedig egyfolytában vívódik önmagában, hisz imádja a nővérét, ugyanakkor felteszi a kérdést: ma a vesém, holnap mi. Gyakran változtatja a véleményét, de egy dolgot biztosan tud, ezt most végig kell csinálnia, és érezhetően nem mond el valamit, valami nagyon fontosat. Ügyvédje Campbell Alexander maga is titkokat cipel és már nagyon régóta nem figyelt oda a jogi dolgokon kívül senkire. Lehet ezúttal másképp lesz.

A történetben most Anna a főszereplő, és nem Kate, akinek mindig aktuális állapotára alapozzák a családi programot. Bár Sara és Brian nagyon sokat megtesz Kate-ért (a legtöbbet maga Sara) a legtöbb lemondást Annától várják el. Nem mehet táborba, szülinapi zsúrra is csak kis időre, a jövőjét tekintve álmodozni sem merhet egy távoli jónevű egyetemről, mert anyjában ilyenkor az fut végig: mi lesz akkor Kate-tel? Mi van, ha pont akkor Annától valami? (Helyesebben AnnáBól valami). Jesse-re már szinte nem is figyelnek, feladták, hogy foglalkozzanak vele, ahogy Jesse is csak Kate és Anna miatt figyel még a családra.

A legkedvesebb szereplő számomra Anna volt, aki korához képest nagyon is felnőttesen gondolkodik, ugyanakkor még mindig gyerek bizonyos dolgokban.

A legkevésbé Sarat az édesanyát kedveltem. Nem azért mert Kate miatt feláldozza a család többi tagját és többször is hangoztatja mennyire szereti a gyerekeit, MINDEN gyereketé, hisz természetes, hogy egy anya bármit megtesz gyermekéért, amit csak tud, hogy életben maradhasson.

SPOILER veszély!
Az olyan apró dolgok miatt nem szerettem őt, mint az, hogy:
- Röviddel Anna születése előttig még csak nem is gondolkodtak a neveken, annyira nem gondolt úgy gyermekére, mint egy gyerekre, hanem mint Kate megmentőjére.
- A másik pont ahol ez egyértelművé válik, az amikor Anna megszületik. A legtöbb anya első kérdése: egészséges? Sara azonban csak a köldökzsinór épségéért aggódik (ebből veszik le a szükséges őssejtet Kate számára) meg sem kérdezi mi van Annával.
- Amikor kiderül, hogy Kate számára még több dolog kell Annától, a tétovázó apának ezt mondja: Amikor Annát vállaltuk tudtuk, hogy Kate donorja lesz.
- És végül: a könyv elején panaszkodik, hogy némely orvos mennyire nem együttérző. Ezen felháborodását odáig jogosnak is tartom, amíg másik gyermekének szenvedését nem méri Kate-éhez és nem kezd el úgy gondolkodni, hogy mennyire szeretné sajnálni de nem tudja, mert Kate rosszabbul van. Erről csak annyit: ő sem különb az orvosoknál, akik láttak még ennél is sokkal csúnyábbat és napi szinten találkoznak súlyosan beteg emberekkel. Nem értem felháborodásának okát.
- A másik ami miatt haragszom rá az Jesse. Amikor Anna beadja a keresetet megállapítja, hogy biztosan ő is csak több figyelmet szeretne mint régen Jesse, és talán el kéne vinni egyszer moziba…. Mi van? Egy este a moziban biztosan sokat segít egy lelki beteg tinédzseren… Ha Jesset is így akarták megtartani a családban akkor nem is csodálom, hogy elveszítették.
- Anyáskodik Kate felett és mindig ott van neki, elintéz mindent, de SOHA nem kérdezi meg, hogy Kate mit szeretne. A betegségén kívül szinte semmit nem tud a saját lányáról, a legbensőbb érzéseit csakis Anna ismeri.
SPOILER vége.

Más szóval Sara iránt részvéttel viseltetek, de egyáltalán nem nőtt a szívemhez.

A történetet egy jó része egyébként személyes tapasztalatok alapján született meg. Jodi Picoult középső gyermeke ugyanis súlyos betegégben szenvedett, amikor kicsit volt. Mindkét hallójáratára tumor nőtt, ami nem volt rossz indulatú, de félő volt, hogy súlyos problémákat fog okozni. Majd’ egy tucat műtétet követően mára már jól van a fia, de elmondása szerint Sara belső tipródása ismerős számára.

A narrátorok egyébként mindig mások: Anna, Jesse, Brian, Campbell, Júlia, és Sara aki a múltra és a kezdeteket meséli el. Egyetlen egyszer sem Kate az elmesélő. Az ő gondolatait nem ismerjük meg. Mi is csak a betegségéről leszünk igazán jól informáltak.

Júniusban mutatják be a filmet Amerikában. Íme az előzetes.
Az édesanyát Cameron Diaz játssza, az édesapát Jason Patrick, Annát pedig Abigail Breslin, akit mostanában nagyon felkapott Hollywood. Legnagyobb meglepetésemre az ügyvédet Alec Baldwin játssza. Úgy tűnik, hogy visszatér? Jó színész, de Campbell a könyvben jóval fiatalabb nála, még csak 35 éves…. Alec Baldwin pedig 50! Arról nem is beszélve, hogy átírták a könyv végét! Pont attól volt annyira szívenütő, annyira emlékezetes. Az írónő maga is sajnálattal értesült róla a filmesektől, de mint mondta nincs mit tenni, és úgy érzi, attól még nagyon szépre sikerülhet a film. Lefogadom valamilyen habos-babos hollywoodi véget kreáltak neki. De majd meglátjuk, nem ítélek előre. Remélem, hogy nincs igazam.

A magyar kiadásról: igényesnek tartom, a fordítás nagyon jó, a borító is tetszik, de az eredeti még jobban, mert az szimbolikus értelmű (ahogy az idősebb nővér a fiatalabb vállára támaszkodik). Az eredeti cím is: My sister’s keeper annyira kifejező. A magyar címet nagyon szépen megoldották, mert az eredeti lefordítása igen kacifántosra sikeredhetett volna.

Jodi Picoult stílusa megnyerő és élvezetes. Még többet szeretnék olvasni tőle.

Biztos vagyok benne, hogy az édesanyákat nagyon szíven fogja ütni, én magam is végigbőgtem a végét. Apukák is olvassák csak el nyugodtan! Olyanoknak is akiknek beteg a testvérük. De mindenki másnak is szívből ajánlom, mert megtanulhatjuk azt is belőle, hogy nem minden az, aminek elsőre látszik és sokszor sok minden kimondatlan húzódik meg a dolgok mögött.

Eredeti cím: My sister’s keeper.

Borostyán, 2009. május 1.

f-andi véleménye

Miután megkerestem a leesett államat, összeszedem gondolataimat.

Nem taglalom a tipikus amerikai családot, elég az, hogy van két testvér, a 2 éves Kate és az 5 éves Jesse, anyukájuk abbahagyta jogi pályafutását, hogy nekik szentelje életét, elég az apa fizetése a megélhetéshez. Ekkor a kislánynál a leukémia egy nagyon súlyos fajtáját állapítják meg. Itt kezdődik a regény.

Nem merülök bele, mit tehet meg Amerikában egy szülő, hogyan van rendelkezési joga a gyereke teste felett? Nem tudom, hogy megtörténhet-e a könyvben leírt esemény, vagy sem. Azaz feketén-fehéren leírva: kémcsövekben összehozhatnak-e a testvérrel azonos génkombinációt? Az anya, a szülők rendelkezhetnek-e az egészséges gyermekének szervei felett a beteg gyermeke javára? Stb…

Tény: A 13 éves Anna bepereli szüleit, mert információnk szerint nem szeretné egyik egészséges veséjét odaadni a rákos nővére számára. Ügyvédet fogad. Miközben a könyv lapjain keresztül megismerjük a rövidke per lefolyását, képet kapunk a Fitzgerald család történetéről, kálváriájáról, Anna megszületésének történetéről, Kate betegségéről, Jesse devianciájáról, a szülőkről.

Ennyit a történetről. Spoilereket nem írok, a könyvet mindenképpen érdemes elolvasni. Ha gyermekünk van azért, ha még nincsen, akkor azért.

Az olvasás közben érzett érzéseimet szívesen megosztom, a fülszöveget elolvasva ezzel semmi újat nem árulok el:

1. Anna egy gyerek. Egy 13 éves kislány, akinek fel kellene korábban nőnie. Aki egyre többet ért meg az élet nehézségeiből, aki mindenkinek a kedvére szeretne tenni őszinte bájával, természetességével. Aki nem csak Kate génazonosságában tökéletes, hanem egy okos, értelmes, segítőkész lány. De kinek segítsen. Magán? Szülein? Kate-en? Kételkedése az egész regényen végighúzódik.

2. Nem kedvelem Sarat, az anyát. De megértem. Soha nem szeretnék a helyében lenni, soha nem szeretnék elveszíteni gyereket, vagy a közelében lenni ennek az érzésnek. Átéreztem milyen nehéz lehet neki. Próbált ő jó döntéseket hozni, de az olvasás közben az derült számomra, hogy a beteg kislányért feláldozta a másik két gyerekét. Az ilyen mondatokért nagyon haragudtam rá: „Erre a kislányra csak abból a szempontból gondoltam, hogy tud-e majd segíteni a már meglévő lányomon. (….) …hiszen azt várom tőle, hogy megmentse a nővére életét.” Haragudtam rá, mert mindkét egészséges gyermekét elnyomta. Jesse magatartásával a peremen egyensúlyozott, Anna pedig annyira jó gyerek, hogy az irántuk való szeretetből teljesít minden szülői kérést. A nehéz helyzet elvakítja a gondolkodást, de itt voltak nagyon klassz éveik. De akkor is ilyen gondolatai voltak: „..ki tudja mikor következik be megint egy krízis? Márpedig ha bekövetkezik, szükségünk van Annára –a vérére, az őssejtjeire, a szöveteire- tehát kéznél kell lennie.”

3. Nagyon sajnáltam Jesse-t, akire nem figyeltek, aki mindig másodlagos tényező volt, akinek már 5 éves korától meg kellett érteni a felnőttek cselekedeteit, dolgait. Akit annyira megviselt a húga betegsége, hogy egyre mélyebbre süllyedt; egy eset utáni gondolatai „Valójában semmit sem gondoltam. Éppen csak valahol szerettem volna lenni – egy olyan helyen, ahol végre rám figyel valaki.”

4. Briant az apát igazán megkedveltem. Mint „férfiagy” sokkal tisztábban látta át az eseményeket, de félt ezt önmagának is sűrűn kimondani. Hezitált, de szimpatikus.

5. Campbell egy jófej ügyvéd. Számomra. Mondjuk az ő szerelmi szála nem kellett volna a történetben, de ettől eltekintve, ill. ezt figyelembe véve is tetszett a szerepe. Jó karakter. Julia tette a dolgát, számomra maradandót nem jelentett.

6. Kate. A beteg Kate. A halálos beteg Kate, akinek kevés saját gondolatát ismertem meg a naplószerű regényből. Mindössze az utolsó néhány oldalt szánta Picoult a lány gondolatainak tolmácsolására. Természetesen életét, betegségét, megpróbáltatásait megismertük. Aki a remélt 5 éves korát túlélte.

Mindenképpen ajánlom elolvasásra. Bevallom én nem sírtam a könyvön, mint sokan. A végén egyetlen könnycseppet elmorzsoltam. Inkább úgy fogalmaznám, hogy fontos gondolatot közvetített számomra a regény.

Inkább olyan élményt adott, amihez nyúlhatok, ha ilyen, vagy ehhez hasonló helyzettel találkozom.

A filmet várom, nekem semmi kifogásom nincs Cameron Diaz ellen, végülis idén már a 39.évét tölti.

Baldwint viszont én is idősnek találom.

Bejegyzés ideje: 2010. február 14.