Emily 25éves és doktornőnek szólítják,el sem hiszi,hogy amit eddig tanult azt most már egyedül,önnállóan kell alkalmaznia. Először csak azért veti papírra a vele történteket mert a kollégiát is ugyanilyen gondok nyomasztották, a szüleit és a barátait pedig azért nem akarta terhelni mert félt,hogy megrémíti őket...így hát maradt a toll és a papír akiknek bármit elmondhatott egy egy nehezebb nap után.
Így társai lehetünk a fiatal doktornő első pár évének,a nehéz eseteknek,és az embert próbáló ügyeleti éjszakáknak.Emily kendőzetlenül írja le,hogy bizony a sokadik ügyeletben töltött óra után már ő sem tudott kedves és barátságos lenni az x-ik beteggel..Miközben úgy érzi a kórház teljesen más világ,és mikor kiszabadul az épületből újra és újra rácsodálkozik a kinti világra,ahol folyik a minden napi élet,attól eltekintve,hogy aznap Emily hány beteget vesztett el... mégis egy percre sem bánja meg,hogy annyi évet tanult és virrasztott a kórházakban mert ,mint írja nincs is annál felemelőbb mint meggyógyítani valakit.
Bár olvasás közben a megemlített betegségek,összes tünetét észleltem magamon.....
Igaz történet!!!
2 megjegyzés:
Áh, az egyik kedvenc könyvem. :)
Én sajnálom is ,hogy nincs folytatása!Olyan izgalmasan,mégis emberi hangon van megírva-ezért tetszett nagyon.
Megjegyzés küldése