Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

Huhh... Ismét zavarban vagyok... Szeretem én a sejtelmes, meg nyitva hagyott történeteket, mert lehet rajtuk filózni, meg találgatni, hogy mit is akarhatott az író. De azért ennyire nem... A történet lényegét persze kapiskálom, de csak nagyon alapszinten, elég nagy homály van bennem vele kapcsolatban. Murakami nem hétköznapi író, az biztos. Nem hétköznapi dolgokon jár az agya általában, az is....

"A világon minden metafora" - ez a regény egyik kulcsmondata. Ha az egész világra nem is, de hogy erre a könyvre teljesen jellemző, az fix. Tudat és tudatalatti, álom és valóság határán ill. kellős közepén zajlik az egész történet, és megfejtésre váró metaforák tömkelege bukkan fel benne.

A 15 éves, apja ödipuszi átka elől otthonról elszökött fiú, Tamura Kafka és a csökkent értelmi képességű idős úr, Nakata története a sztori két szála. Ők ketten több száz oldalon keresztül közelednek egymás felé, hogy aztán valamilyen úton-módon keresztezze egymást a sorsuk. Az ember végig azon gondolkodik, hogy mi a franc köze van ennek a két embernek egymáshoz, mert hogy van/lesz, az biztos, ugyanis összeköti őket egy rettentően fura gyilkosság... Az író mindkettőjük valóságos és "határon túli" életébe is bepillantást enged.
A könyvben egyébként legjobban Kafka barátja és segítője, Ósima, a könyvtáros fiú (khm...lány) szájából elhangzó gondolatok fogtak meg - igazából úgy éreztem, hogy ő volt az író szócsöve, ő volt tehát a kedvenc szereplőm a történetben.

Az az igazság, hogy ez a harmadik Murakami könyvem és ez alapján állítom, hogy ez a Kafka bizonyos tekintetben nagyon hasonlít a Világvége....-re. A két szálon futó cselekmény, az azonos metaforák (könyvtár - emlékek, árnyék - lélek, tudat alatti ill. álomvilág) mind-mind előfordulnak mindkét regényben és ez miatt olyan érzésem volt, hogy a Világvégében felvetett alapötletet próbálta Murakami továbbfejleszteni, még misztikusabbra, még borzongatóbbra faragni. Nos, sikerült neki. Viszont számomra ez már túl sok volt. A Kafka elején-közepén már feltűnt a párhuzam a két regény között, de nem zavart, mert maga a történet teljesen más, sőt jobban is tetszett, mint a Világvége és nagyon reméltem, hogy valami nagyon ütős sül ki belőle. Végül is az, csak nem nekem. Mert én valahol egyszerű lélek vagyok, azért ennyire nem szeretem a katyvaszt, számomra igenis legyen tisztább a dolog, hogy ne kelljen hónapokig gondolkodni rajta. Csak mondjuk egy hétig...:P

Ettől függetlenül továbbra is nagyon bírom Murakami stílusát, hihetetlenül színes és összetett, és nem mellékesen filozofáló, amit nagyon szeretek.

Tetszik, ahogy belemerül pl. a komolyzenei darabok elemezgetésébe. Mert hogy a francba jön ez ide a regény cselekményéhez? Sehogy. Épp ez a jó benne. Azért ír róla valószínűleg, mert őt érdekli és meg akarja osztani. Szerintem ez tök jó és egyedivé, markánssá teszi a stílusát. Bret Easton Ellisre emlékeztet néhol: amikor pl. részletezi az apró napi tevékenységeit a fiúnak, pl.: ilyen-olyan reggelit csinált sonkából, 3 tojásból, megivott hozzá egy pohár meleg tejet, stb. Precízen, érzelemmentesen, jelentés szerűen leírva minden apró részletet. Feltűnt, hogy márkaneveket emleget többször is, akárcsak Ellis.
És ami még nagyon egyedivé teszik, azok az "áthallások" a regényei között. Jól látszik, hogy mi foglalkoztatja őt, mi tetszik neki, miket szeret, mert ezek megjelennek az írásaiban is. Például a nőkön a kék ruha. Ez a Határtól délre....-ben is és a Kafkában is megjelenik. Meg a kávé. Aztán ott vannak a már említett metaforák - a Világvégében is és itt is - kb. ugyanolyan jelentéssel. Ezek az ő "védjegyei", ezekről lehet többek között megismerni az írásait. Lynch filmekben láttam ilyen visszatérő motívumokat - na, őt is épp az egyedisége és elborultsága miatt bírom. És az ő filmjein is lehet ám hetekig gondolkodni - nagyon hasonló, agytornáztató kategória.

Nagyon szerettem volna neki jobbat adni, mint a Világvégének, de a végül "csak" ugyanannyira értékelem a Kafka a tengerparton-t is:




Bár mindkét regénynek más az erőssége - a Kafka sokkal filozófikusabb, elgondolkodtatóbb, a Világvége pedig még bonyolultsága ellenére is tisztább, érthetőbb, konkrétabb történet.

Mindenképpen ajánlanám azoknak, akik szeretik a "nem evilági", misztikus, a lélek bugyraiban kutakodó történeteket, mert rettentően érdekes, helyenként ugyan megbotránkoztató, de letehetetlen.

(Murakami ebben az interjúban nyilatkozza, hogy szerinte úgy érthetjük meg jobban a történetet, ha többször is elolvassuk (kösz...), bár fix megoldás igazából nem létezik: mindenkinek mást fog mondani...)