Sebastian Barry: Egy eltitkolt élet

f-Andi véleménye

364 oldalnyi irodalom.
364 oldalnyi emberi sors.
364 oldalnyi történet egy eltitkolt életről.
364 oldal mennyiségű információ Roseanne McNulty vagy Roseanne Clear életéről.
McNulty vagy Clear?
Mi igaz és mi nem?
Kinek hiszünk és miért hisszük el azt?

Bevallom őszintén nehezen indult ez a történet a számomra. Nem volt róla információm: egyszerűen beleszerettem a könyv borítójába és a hátoldalán található fülszövegbe.
Nehezen indult, lassan gyorsult, turbóra váltott, majd hirtelen a tetőpont után lezuhantam, és csak ott pihegtem percekig.
Fantasztikus írás, tele nagyszerű mondatokkal, metaforákkal, irodalommal, költészettel.

A regény a 100 éves Roseanne életéről szól. Egy elmegyógyintézetben él több mint 60 éve. Az intézet bezárása előtt az igazgató Dr. Grene feladata eldönteni, hogy kik hagyhatják el egészségesen az intézményt, hogy a falakon kívül "új" életet kezdjenek, és kik kaphatnak az új épületben helyet, ellátást?

A könyv két embernek vallomása, monológja. Önvallomás formájában megismerjük az idős hölgy életét, amint a sorokat írja, amint napról-napra emlékszik vissza a pszichiátria előtti életére, és bepillanthatunk Dr.Grene szürkének tűnő életébe is. Hogyan él a férfi, hogyan kerül egyre közelebb az idős asszonyhoz, hogyan lesz közöttük ez a csendes, de meghitt kapcsolat?
Roseanne hányatott sorsára nem térhetek ki, hiszen akkor nagy mennyiségű információt tálalnék fel az érdeklődők előtt. Hogyan került az intézetbe? Milyen volt a gyermekkora? Hogyan élt? Hogyan került kapcsolatba Gaunt atyával?

"A lábaimban szinte lobog a tűz, a bőröm sima, mint a fém, észrevétlenül, méltányolatlanul buzog bennem a fiatalság. Miért tudtam oly keveset? Miért tudok oly keveset ma is? Roseanne, Roseanne, ha most odakiáltanék neked, én saját magamnak, meghallanál? És ha hallanál, hallgatnál rám?"

Számomra a könyv egy nagy érték. A könyv érdekes és fontos információkat szolgáltatott számomra az akkori Írországi felfogásokról, fontossági sorrendekről. Nem könnyíti meg életemet, nem nyújtott nagy mennyiségű "átgondolnivalót", de irodalmiságával legyőzött, meggyőzött és átformált.
Megkönnyeztem Roseanne életét. Neki hittem. Szorult a gyomrom a kiszolgáltatottságán, az egyedüllétén.
Drukkoltam, de magam sem tudtam miért, hiszen a jelen mindvégig előttem volt.

"Mit mondhatnék még neked? Valaha éltem az emberek között, és általában véve kegyetlennek és ridegnek találtam őket, és mégis tudnék mondani három-négy nevet, akik olyanok voltak, mint az angyalok.
Azt hiszem, ahhoz a kevés angyalhoz mérjük földi napjaink jelentőségét, akiket fölfedezünk magunk között, és mégsem vagyunk olyanok, mint ők.
Ha ennek folytán nagy is a mi szenvedésünk, az élet adománya végső soron mégis mérhetetlenül nagy. (...)
És ahogy a késztetés is, amelynek hatására a vénkisasszony, kertet ültet, amelyben egy szál csenevész rózsa meg egy gazok közt növő nárcisz árválkodik, valamiféle paradicsom eljövetelét sejteti."

Ültess, gyönyörködj, szeress!

(A levonásra azért kényszerítettem magamat, mert nem értettem az írországi eseményekről szóló fontos információkat. Őszintén bevallva Írország történelmében, a függetlenedési polgárháború témájában, és az ezzel összefüggő kérdések tekintetében nem érzem otthon magam, így ezen rész megértéséhez utánaolvasás volt szükséges. Hiányosnak éreztem ennek kifejtését a könyvben.)

Bejegyzés ideje: 2010. május 09.

Erika véleménye

Az utóbbi időben főként ajánlások alapján vásárolok, választok olvasnivalót. Most nem így történt.  Szintén nagy könyvmoly barátaimmal találkoztam és egy nagy címletű bankjegyzet kellett felváltanom. Hopp... "véletlenül" pont egy könyvesboltban ücsörögtünk. Kézenfekvő(?) volt, hogy veszek egy könyvet. Borító és fülszöveg alapján választottam. Kiderült, hogy az asztalnál ülök táskájában is ott lapult már a könyv. Szóval hamarosan ajánlották volna... :-)

Bevallom, az első 50 oldalnál a határán voltam, hogy félredobom. Rém unalmas és értékelhetetlen volt számomra. De szerencsére kitartottam.

A könyv felváltva szól a 100 éves Roseanne önvallomásáról napló formájában és Dr. Grene feljegyzésgyűjteményéről.

A helyszín az írországi Roscommon, ahol egy elmegyógyintézet működik. Természetesen(?) Rosemonne egy bentlakó, a doki pedig a kezelőorvosa.

Az épület megért a lebontásra, új othonba kell költöztetni a szinte kivétel nélkül évek óta ott élő, koros betegeket. A baj csak az, hogy jóval kevesebb a férőhely az új otthonban. Grene dr. feladata, hogy értékelje, elemezze, ki az, aki rászorul a további "ellátásra".

Szinte mániákusan beleássa magát Roseanne hányattatott sorsába, történetébe, de rendkívül sok a kérdőjel, a megválaszolatlan kérdés. Erre keresi a válaszokat. Bátran állíthatom, hogy megtalálja őket a végére.

A könyv minden lapján kincset érő mondatok vannak, amiket jó párszor elolvastam újból és újból.

Általában egyből bele szoktam fogni újabb könyv olvasásába. Ez most nem megy! Le kell ülnöm, értékelnem kell az életemet. A családommal akarok lenni. Szíven ütött, letaglózott a könyv. Most is néztem a kisfiamat, ahogy békésen alszik az ágyában, és arra gondoltam, de jó, hogy itt lehet mellettem.

A könyvről egyébként nekem egy festmény jut eszembe. Nem egy konkrét festmény, csak úgy simán egy nagyon szép festmény, amely előtt órákig állsz mozdulatlanul és minden egyes kis részletet behatóan tanulmányozol.

A könyv befejezése számomra hihetetlenül nagy meglepetés volt. De ez is, mint az egész könyv, gyönyörűen volt megfestve.

Végezetül bemásolok két idézet. Persze rangsor nélkül, mivel számtalan gyönyörű mondat található a könyvben, nem tudnám mindet leírni.

Az elsőből sokat merítettem: "A boldogságot mindig érdemes elemeire bontani, egy emberélet során annyi, de annyi felgyülemlik abból a másik dologból, ami nem a boldogság, hogy jobb, ha leszúrjuk a boldogság jelzőkaróit, amíg tehetjük."

Ez pedig annyira kedves: "Nagyon odavolt a mazsolás briósért. Kíváncsi lennék, van-e még olyan. Akkoriban amolyan kegytárgy volt, mazsolás briós nélkül nem is létezett kávéház, hiszen ugyan mi értelme lett volna? Vicces, hogy mennyire állandó, mennyire fix volt akkoriban minden. Mazsolás briós, krémtorta, eklerfánk, meggyes papucs fehér cukormázzal a tetején, mintha ezek mind ősidőktől fogva ismert, bevett dolgok lettek volna, ahogy a bálna, a delfin vagy a makléra - mintha az élővilághoz tartoztak volna, és meg lehetett volna írni belőlük a kávéház természetrajzát."

Csak azért nem adok 10-est, mert a maximum pontosokért foggal-körömmel ragaszkodom. Ez a történet túl szomorú, hogy megtartsam.

Bejegyzés ideje: 2010. május 12.