Most, a második Passuth könyvön túl kezdem érezni, hogy mit rónak fel gyakran az író hibájának a stílusával kapcsolatban. Az Esőistenhez képest kevésbé tetszett, egyrészt a téma sem volt számomra olyannagyon izgalmas, másrészt a szöveg érezhetően kevésbé összeszedett. De ezt betudom annak, hogy ezt a regényt elég idősen írta már Passuth, ha minden igaz, ami nekem az ismétlődéseknél fel is tűnt, mert voltak dolgok, amiket többször is elmondott és ez kissé zavart. Ugyanakkor itt is hozza azt az egyedi stílust, ami számomra mégis vonzóvá teszi. A szereplőit, jelen esetben a festő Caravaggiot itt sem engedi igazán közel hozzánk, mindössze egy-két pillanat erejéig pillanthatunk be a főhős fejébe, lelkébe, inkább kívülről ábrázolja hőseit, ugyanakkor a helyszíneket, a miliőt olyan hangulatosan teremti meg, hogy magunkat is ott érezzük a közegben. És ezért szeretem Passuthot.
A regény során végigkövetjük Caravaggiot a középkori Itálián északról le egészen Szicíliáig, majd Máltára, a lovagok közé. Én sok újat tudtam meg az adott korról, a lovagokról. Szerencsésen éppen a római utunk vágta ketté ennek a regénynek az olvasását és onnan hazatérve még nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam Itália történelmébe, mert engem éppen az vonzott a regényhez, amit sokan hibájául rónak fel, mégpedig, hogy sok a körítés, a történelmi háttér bemutatása, Caravaggio életútja pedig kissé talán háttérbe is szorul ezekhez képest. Ez valóban így van, viszont pont ezt szerettem benne, mert hogy őszinte legyek jobban érdekelt a közeg, mint a mogorva és forrófejű festő…
Viszont azt nagyon szerettem és profinak tartom, ahogyan Passuth a festmények születését, az alkotás nehézségeit vagy éppen könnyedségét és a kompozíciókat leírja. Egyébként is nagyon szeretem a festészetet és itt aztán lehet lubickolni egy-egy műalkotásban.
Annak ellenére, hogy ez a regénye nálam nem tízpontos, bármikor jöhet a következő Passuth!
8,5/10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése