2008. május 23., péntek

Elizabeth Wurtzel: Prozac ország

„Ha volt valami különleges célom ezzel a könyvvel, az az, hogy kimondja, a klinikai depresszió súlyos probléma, amely tönkretesz életeket, amely véget vet életeknek, és kis híján véget vetett az én életemnek is;….

...És azt akartam, hogy ez a könyv merjen elfogult lenni, és habozás nélkül, őszintén mondja el, milyen érzés az, ha az embernek klinikai depressziója van: olyan könyvet szerettem volna írni, amelyikből kiérezni, hogy milyen érzés az, ha így érzi magát az ember, ha depressziósnak érzi magát. Pontosan olyannak akartam ábrázolni magamat ebben a válsághelyzetben, amilyen voltam: nehezen kezelhető, követelődző, lehetetlen, kielégíthetetlen, egocentrikus, befelé forduló és elsősorban végtelenül elnéző önmagammal.”


A Prozac erős antidepresszáns. A második leggyakrabban felírt gyógyszer volt az Egyesült Államokban a ’90-es évek derekán. Csodagyógyszer vált belőle, akárcsak nem is olyan régen a Viagra. Bekapkodták, ha kellett, ha nem. Minden probléma megoldását látták benne. „Divatos” lett a hangulatingadozásokat, a levertséget a depresszióval beazonosítani, míg azok az emberek, akik komolyan szenvednek ettől a betegségtől, beolvadnak a mindennapokba. A reflektorfény kétirányú fegyver, mert felfigyelnek ugyan a betegségre és a komolyságára, de mindenki ezzel azonosítja be magát is, és egyből rávágja hogy neki is gyógyszer kell.

Elizabeth Wurtzel maga is a klinikai depresszió áldozata. 11 éves korától kezdve 10 éven át hiába várt a megváltó segítségre, nem kapta meg azt. Aztán végül elérkezett a legvégső határhoz, ahonnan a szerencsésebbek visszatérhetnek, a kevésbé szerencsések pedig átlendülnek mindörökre. Neki szerencséje volt, visszabukfencezett, de a „csodagyógyszert” állandóan szednie kell.

Milyen is depressziósnak lenni? Hogyan látja ilyenkor az ember a világot és annak minden velejáróját? Részletesen, szókimondóan írja le mindazt amit csinált, mondott, érzett és hogyan reagált erre a környezete. Nem titkol el semmit.

Miért is olvastam el a könyvet? Nem vagyok mazochista, és sem én, sem egyetlen szerettem nem szenved szerencsére depresszióban, de úgy általában érdekel a dolgok miértje. Manapság egyre többet hallhatjuk ismerősöktől, hogy a családjában, vagy saját ismeretségi körében klinikai depressziós van, és milyen rémisztő is az. Mert mi vezeti el az embert odáig, hogy már nem bírja tovább, és behajtja fejét a gázsütőbe, beszed egy marék altatót, felvágja az ereit, leugrik valahonnan vagy főbelövi magát? Wurtzel erre próbál rámutatni és megértetni a betegség okozta gondolkodást, bár ez utóbbi még neki is nehéz, hisz a depresszió időnként roppant logikusnak tűnik, ám legtöbbször teljesen kiszámíthatatlan.

A leírás elején divatnak említem a depressziót. Nem véletlenül. A könyv végén epilógusként az írónő rámutat arra a tényre, hogy a betegség előtérbe állítása komoly hatással volt a zenei, az irodalmi, a filmes és még a ruhadivat világára is. De arra a nem elhanyagolható tényre is rávilágít, hogy manapság egyre fiatalabb tizenévesek szednek rendszeresen gyógyszert, járnak pszichológushoz és küzdenek a betegséggel nap, mint nap, és nem divatból teszik mindezt.

És hogy miért is van egyre több depressziós ember? Erre nem tud választ adni, ahogy az orvosok sem, és azt sem tudják megindokolni, hogy miként lehetne megelőzni a kialakulást. Hangsúly kerül azonban arra, hogy az időben érkező segítség meggátolhatja a tragikus végkifejletet, és mindig van remény.

Ez a könyv nem nyújt megváltást a betegeknek és nem ad kezelési útmutatást a hozzájuk közelállóknak sem, de képes arra, hogy részvéttel vegyes toleranciát adhassunk azoknak akik, szó szerint szenvednek e szörnyű lelki betegségtől.





Azonos címmel film is készült 2001-ben. Az írónőt Christina Ricci játszotta.


Eredeti cím: Prozac Nation
Borostyán, 2008. május 23.

1 megjegyzés:

csenga írta...

Ez a könyv valamikor már szembe jött velem de akkor nem olvastam el-de most már biztos,hogy elolvasom.
Köszönöm Borostyán