2008. június 26., csütörtök

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk

Hogy őszinte legyek, ezért örülök, hogy nemrég beíratkoztam a könyvtárba... Mert ezt a könyvet úgy agyondícsérte mindenki, hogy tuti megvettem volna, ha nincs a könyvtár. De szerencsére nem tettem.... Alig vártam ugyanis, hogy vége legyen, mert már a következő könyvön járt az eszem, amit olvasni fogok...

A történet pedig jó lehetett volna. Párizsban játszódik a közelmúltban. Érdekes kis társaság verődik össze egy hatalmas lakásban. Camille, az anorexiás művészlelkű, de takarítónőként dolgozó lány, Franck, az egyszerű macsó, aki amúgy szakács, Philibert, aki egy elszegényedett arisztokrata család sarja és eltévesztette pár száz évvel az időt, azaz úgy viselkedik, mintha saját ükapja lenne, valamint Paulette, Franck nagymamája, aki a végelgyengülés határán van, de amúgy aranyos... Mindegyikőjük magányos, szeretetre vágyó, és hasonlóan hányatott múltú személy, akik végre egymásban találják meg a családot, igaz barátságot, szerelmet, törődést, stb.

Szóval ebből a bandából akár valami nagyon jót is ki lehetett volna hozni. Az ötletből, hogy mindhárom fiatalnak érdekes a hobbija, érdeklődési köre (festészet, konyhaművészet, történelem), sokkal többet lehetett volna profitálni, de olyan öncélúnak éreztem felvetni ezeket a dolgokat, mert valahogy semmi sem sült ki belőle. Ütköztethették volna az eltérő érdeklődésből fakadó különböző nézeteiket az élet nagy kérdéseiről, vagy mittomén.... De nem. Nagyon halványan említették mindhárom témát, szóval sok értelme nem volt, de mindegy.

Végig olyan érzésem volt, hogy Gavalda szépirodalmi köntösben próbál előadni egy kőkeményen szirupos, Románába illő sztorit... (**Spoiler** vagy valami ilyesmi) Ugyanis ez tulajdonképpen Franck és Camille története volt, a másik két fő(?)szereplő majdnem csak töltelékként került bele. Pedig Philibert volt a kedvencem, rá például sokkal mélyebben kíváncsi lettem volna, mint a többiekre, ugyanakkor pont az ő lelkivilágába nem igazán kaphattunk betekintést...
Irtó gagyi megoldások voltak benne pl. amikor Paulette házáról kiderül, hogy éppen olyan kis házikó, amit Camille álmaiban elképzelt magának és majdnem sikítófrászt kaptam, amikor Franck és Camille a végén eltávolodik egymástól, mint a rossz ponyvaregényekben, hogy aztán persze egymás karjaiban kössenek ki...

És ami a legjobban idegesített, hogy a 630 oldalas könyvben az 500. oldalig kb. semmi sem történt. OK, hogy be kell mutatni a szereplőket, a hátterüket, hogy aztán megérsük, hogy mik a motívációi a tetteiknek, de könyörgöm, a könyv 80%-ában??????? És az egy dolog, hogy történés alig volt az első ötszáz oldalon, de lélekábrázolás vagy mélyebb gondolatok is csak nagyon gyengén...
A vége pedig annyira nyálas és csöpögős lett, hogy....Áh...

5,5/10-nél nem érdemel többet nálam.
Biztosan rosszkor rossz helyen olvastam, de mindenre vágyom mostanában, kivéve ilyen szirupos heppiendes nyálas keserédes sztorira.
Filmen egyébként (főleg a rengeteg párbeszéd miatt) jobban el tudom képzelni - meg is nézem a belőle készült filmet már csak Audrey Tautou és Guillaume Canet miatt is - hátha ott jobban bejön a történet...

Szeee

3 megjegyzés:

Borostyán írta...

Meg kell hagyni szeee, így vagy úgy, de mély benyomást tett rád ez a könyv. Őszintén, nekem már az alapsztori sem túl felvillanyozó. :(

DOWNLOAD írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
csenga írta...

Túl szigorúra sikeredett ez a beszámoló:)