Takami Kósun: Battle Royale

Én nem vagyok egy manga, anime (és ki tudja még hány ehhez hasonló kategória akad a modern japán vizuális művészetben) rajongó. Magamtól soha eszembe sem jutott volna, hogy ilyen kategóriájú könyvet a kezembe vegyek. Az, hogy ezt a könyvet mégis várakozással teli kíváncsisággal vadásztam a könyvtárban, nos…. na igen mondjuk csak ki, picidzé az oka! Még akkoriban amikor, elkezdtük a Könyvmolyok blogot szerkeszteni kezdtem el olvasgatni más olvasó blogokat is és dzé recenziói között találtam rá erre. Mindazon túl, hogy igen frankó véleményezést alkotott egy barátjával együtt, a történet is nagyon érdekesnek tűnt. Így hát felírtam a listámra és vártam, mint vadász a lesben. Több hónapos türelmemnek igencsak színes rózsája lett, és hamarosan bele is fogtam az olvasásba.

Oké, mégsem. Először elgyönyörködtem a grafikusi munkában, ami igen figyelemreméltóra sikeredett. Magyar grafikusok alkották meg , így legjobb tudomásom szerint csupán hazánkban jelent meg ezzel a köntössel. Szerintem büszkék lehetünk rá.

Miután sikerült túljutnom a borítón, másik meglepetésként szolgált az igen pontos térkép, a tiltott zónák (ez a történetben nagyon fontos) megjelölésével. Aztán pontosan négy lapozást követően egy osztálynévsor kerül a szemünk elé. Bal kéz felől fiúk, jobb kéz felől lányok. (Későbbiekben ez is hasznosnak bizonyult a ceruzával együtt, ami olvasás közben rendszeresen a kezem ügyében volt). Pár belső design után végre kezdődik a játék. Akarom mondani a történet.

Egy alternatív Japánban járunk, ami leginkább a néhai Szovjetunióra emlékeztet. (Legalábbis engem. Olvastam olyan véleményt is, amelyben Orwell 1984-éhez hasonlítják az államformát, de ehhez nem tudok, hozzászólni, miután azt a könyvet „sikeresen” félreraktam pár oldal után). 21 lány és 21 fiú indul el egy osztálykirándulásra, akik az utazó diákok szokásos tarkaságával töltik el a buszozási időt. Úgy tudják, hogy igen kellemes hétvégében lesz részük, de igen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a Rémálom-Tours vette őket gondozásba, és egy ember kivételével mindenki csupán egyirányú sziget-túra jegyet kapott. Abban a „megtiszteltetésben” van részük, hogy részt vehetnek a kormány tapasztalatokat gyűjtő Programjában. Ebben a Programban minden évben 50, sorsolás útján kiválasztott, harmadikos osztály vesz részt. Mint a történetből kiderül ez náluk a tizenöt éves korosztály. Rövid, de annál (agy)velősebb eszmecserét követően ismertetik velük a játékszabályokat:

• mindenkinek a nyakán egy fém nyakörv van, amelyben nyomkövető van és életfunkció figyelő. Ha feszegetik felrobbannak,
• minden második órában a számítógép tiltottá tesz egy mezőt, ha a tiltási idő kezdetekor valaki még a zónában tartózkodik, a nyakörv felrobban,
• ha úszva szökni próbálnak a cirkálók lelövik őket
• ha 24 órán belül nincs halott mindenkinek a feje…. igen: felrobban
• csak egy maradhat

Az utolsó életben maradt játékos nem bonthat ugyan pezsgőt és locsolhatja a katonák nyakába, de épségben hazatérhet és folytathatja addigi életét (ha tudja).

Egyesével indítják őket, mindenki egy zsákot kap élelemmel és más-más fegyverrel. Előre senki sem tudja mit oszt neki Fortuna (akarom mondani a parancsnok). Van, aki jobban jár (például a gépfegyveres) és van, aki rosszabbul (mondjuk az, akinek egy strapabíró kis étkezési villa jutott). Amint kilépnek az épületből, a játék megkezdődik.

Évek óta ismerik egymást, mégsem tudnak a másikról semmit. Ki a barát, és ki az ellenség? Aki eddig barát volt, most is az? Tényleg lehetetlen a szökés? Ki milyen halált fog halni? De a legfőbb kérdés: Miért teszik ezt velük?

Nagyon élvezetes olvasmány, a fordításon egy pillanatig sem érződött, hogy idegen lenne. A nevek kiejtés alapján lettek leírva, amit a www.battleroyale.hu oldalon valaki kifogásolt, de mint említettem vala, hogy én nem vagyok nagy manga ismerő, így számomra sokkal élvezhetőbb volt. Eleinte furcsa a sok idegen hangzású, ráadásul időnként teljesen egyformának tűnő név, de hamar hozzá lehet szokni.

Amin pedig végkép lehidaltam, az a könyv felépítésének a profizmusa. Nem hiába írta az író 3 évig ezt a könyvet. Minden szereplő halálát végigkísérhetjük. A legtöbbjüknek még a gondolatmenetébe is bepillantást nyerhetünk, majd elámulhatunk azon, hogy a beszariak hirtelen erőszakos gyilkológépek lesznek, a félelmetes csávók pedig segítő jobb kezek. Minden oldal tetején folyamatos tájékoztatást kapunk arról, hogy hányan is vannak még életben. (De azért én az említett ceruzával rendre ikszeltem a neveket).

Hazugságok, színjátékok, könyörület, kegyetlenség, szerelmi vallomások és árulások egyaránt tarkítják a történetet.

Nem ajánlom azoknak, akik nem bírják a véres jeleneteket, mert elég részletesen olvasható, hogy ki milyen módon, mennyi vér-, belsőszerv és/vagy testrész veszteséggel veszítette életét.

Japánban hatalmas siker lett. Később manga formájában (vagy anime? fene bírja ezt követni) speciális kiadások is megjelentek. És mint más sikerkönyvnek, ennek is az lett a sorsa, hogy filmet készítettek belőle (állítólag egy kalap fekália, a könyvet teljesen átírták, de asszem mégis bele kell néznem :P), amelyet folytatott egy másik is (erre azt írták, hogy még rosszabb). Ahogy kicsit keresgéltem a neten hamar kiderült számomra, hogy a divatra is hatást gyakorolt. A történetben viselt egyenruhák varrásából akadnak, akik igen szépen megélnek.

Nekem (is) bejött! (Mármint a könyv, nem a ruha!)

Eredeti cím: Battle Royale

Borostyán, 2008. október 30.

:D :P Ezt a kis csetepatét nem hagyhattam ki. A minap találtam rá és nagyon emlékeztet a könyv néhány mozzanatára. Igaz, ez sok mozzanat egyben, nem ekell emgijedni a könyv nem ennyire brutál! :P