Sara Gruen: Vizet az elefántnak

Rossz kedvű napjaimon olvastam. Muszájból, ha már várólistát csökkentek. Vagy mi a fene...Aztán beszippantott. Legtöbbet az uszodában olvastam, ott itattam én is az elefántot- a gyerekek fröcskölésében, annak segítségével.

Jacob, a drága ember, aki egészen szülei haláláig nem két lábbal állt a földön, aki a tragédia után nyomban megismerte azt a bizonyos nagybetűs életet. Nem lehetett egyszerű a cirkusz világa, biztosan most sem egyszerű.

Mindenki elgondolkozik az olvasás során a saját élményeiről.

Nekem elég sok emlékem van, de mindössze egyre emlékszem gyerekkoromból: ismerősök asztmás fiát ki kellett vinni a lovas számok alatt, mert fulladni kezdett... hát nem nagy emlék... aztán új emlékeket már csak a gyermekeim és férjem kapcsán szereztem, akik oda-meg vissza vannak a produkcióktól. Én csak a lógó- egyköteles akrobatákat szeretem és kedvelem... de a családért mindent.

Egészen a könyv elolvasásáig próbáltam arra összpontosítani, hogy az állatok idomítása teljesen humánus módszerekkel zajlik, és úgy gondolom, ezt kell hinnem a továbbiakban is, hogy ne rokkanjak bele a könyv tartalmába. Fúj, de gyűlöltem Augustot! Rosie-val akartam megszökni, őt akartam simogatni, és neki szerettem volna vinni sok-sok limonádét és whiskey-t. Annyira, de annyira!

Mit mondjak még? Mit mondhatnék? A könyv betekintést adott az 1930-as évek elején működő vonatos cirkuszok életébe, olyan dolgokba, amiket elítéltem, amiket elleneztem, amiket el sem hittem olykor.

Kegyetlen és egyben mesés.

Ilyen nincs és mégis van......

Megborzongok és remélek.

Fájdalmas volt olvasnom.
Elérzékenyültem sokszor.
Könnyeztem sokszor.
Lázadtam sokszor..
…
aztán az igazság győzött.
Ha tovább tartott volna a cirkuszi életük abban az állapotban, amelynél sokszor én is rosszul éreztem magam, akkor vajon én is megtettem volna a döntő lépést? Mindenesetre egy jó pohár hideg vizet nem restelltem volna néhány ember arcába löttyinteni.