Árnyalatnyi remény, hogy ilyen nem fog többet megtörténni.
Árnyalatnyi remény, hogy fel tudták dolgozni a megpróbáltatásokat azok ez emberek, akik túlélték; vagy éppen azok, akik rokonaikat veszítették el ezekben a háborúkban.
Sok helyen, sok területen lenne szükség ezekre az árnyalatnyi reményekre, mert a mai napig vannak olyan területek szerte a világon, ahol szenvednek emberek. Ahol nők szenvednek a nekik rendelt sors miatt.
Árnyalatnyi remény, hogy egyszer a saját gyermekeim is ennyire szenzitíven fogják ezeket a könyveket olvasni, az erről szóló történelmi tanulmányaikat folytatni, hogy ők is a "miért?"-ek sokaságával néznek majd maguk elé, ha éppen a hitleri vagy sztálini "eseményekről" olvasnak, hallanak. Minden földrésznek megvannak a történetei, minden ország emlékezik valamire, s mi magyarok is küzdünk egy feldolgozással.
Ha valaki átélte azért. Ha valaki rokona átélte azért. Teljesen mindegy melyik oldalon, milyen csatornákból ismerjük, akkor sem mehetünk el szótlanul.
Árnyalatnyi remény... Lina reménye, Lina családjának reménye és története azzal a sok ezer más litvánnal, lettel, észttel ... stb. együtt, akiket a nagy, számunkra is ismert, Szovjetunió miatt munkatáborokba kényszerítettek.
Lina még nincs 16 éves, amikor 1941. nyarán 10 perce van összepakolni, hogy felpakolják őt az édesanyjával és a 10 éves öccsével Jonas-szal és a többi "veszélyes" emberrel együtt, egy Szibériába induló vagoncsoportra. Édesapját azóta nem látta...
Ahogy olvastam a történetet, ismét peregtek előttem az események, amit én nem érthetek meg, mert csak egy naiv, könyvekből tapasztaló lény vagyok. Én vagyok az, akinek senkije nem élte meg ezeket a szörnyűségeket.
Olvasom és szörnyülködöm. Állítom fel a kritikáimat, hogy egy 16 éves lány sokkal többet hisztizhetne, sokkal többet nyafoghatna ebben a könyvben, hiszen nehezen dolgozza fel, hiszen sokat panaszkodik, hiszen egy rajzoló tehetség, hiszen egy művészpalánta, hiszen ő a fiatalok életére vágyó gazdag kisasszony. A szövegezés nyers, valós. Semmi krikszkrasz, semmi felesleges tájleírás, semmi plusz. Hiába magyaráztam magamnak, hogy ez kevés Linától, egy ennyin idős lány szájából, mégis a lapok fogytával arra jöttem rá, hogy ugyanezt teszem én is a dolgaimmal: ha egyre jobban ábrándulok ki valamiből, egyre rosszabbul érzem magam, akkor egyre halkabb vagyok, egyre visszafogottabb.
Hirtelen nem zavar a szöveg, hiszen minden benne van, inkább arra leszek 100%-osan kíváncsi, hogyan fog véget érni a történet, hiszen a könyv megíródott. Benne van az az élet, ami akkor folyt. Benne van a rokonságért megtett lépések és vállalások sokasága. Benne van a szerelem, a barátság, a megbocsátás, hogy az éremnek mindig is két oldala volt. És, ami a számomra a legfontosabb bármi is történik ott: benne van a hit!
Lina, Jonas, Elena a mamájuk, és a többi vagonbéli utas. Gyerekek és felnőttek. Egészségesek és betegek.
Elenában egy csodálatos asszonyt ismertem meg. Nem fejtem ki, meg kell őt ismerni. Hogy van ilyen?- nem tudom, de szeretnék jellemének közelében lenni.
Sokáig csak mereven, zsibbadva olvastam, csodálkoztam, hogy nem könnyezek csak lebénultam, haladtam a vagonnal, fáztam én is, szörnyülködtem és kíváncsiskodtam........
Aztán volt egy pillanat, hogy zokogni kezdtem. Megállíthatatlanul.
Nekem könnyű, olvasom a könyveket, és megvan az a reményem, hogy nem kell megélnem ilyet.
Ők megélték, megszenvedték rengeteg időn keresztül mind a munkatáborokban, mind pedig utána az életükben.
"Elindultam a jurtából fát vágni. Öt kilométert gyalogoltam a hóban a fák vonaláig. Akkor pillantottam meg. A láthatás szürke árnyalatai között egy aranyló fénycsík villant fel. Mosolyogva néztem a napsütés borostyán szalagját. Visszatért a nap!"Csak árnyalatnyi remény-ük volt, hogy a kötelező hallgatásuk egyszer megszakadhat. Így lett a könyv.
A könyv története, a megtörtént események egyetlen csillagot sem érdemelnének.
A könyv ajánlása viszont mindenképpen 10!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése