Jonathan Littell: Jóakaratúak

Egy ősrégi kötelességemnek szeretnék most félig-meddig eleget tenni ezzel a bejegyzéssel, s a magyarázatom arra, miért csak félig-meddig máris a könyvet értékeli.

Képtelen voltam a végére jutni.
Egyelőre.
Olyan szinten durván élethű a könyv, hogy olvasás közben sokszor lettem fizikailag rosszul, kerülgetett a hányinger csakúgy, mint Maximilien Aue-t...
Így mikor az egyharmadáig eljutottam, úgy döntöttem, pihenek vele egy kicsit, s később folytatom. Fogom is.

Littell Lengyelországból az USÁ-ba emigrált zsidó nagyszülők unokája, s hihetetlen kutató - és egyéb - munka során megírta (magyarul közel 1200 oldalon) a második világháború történetét egy SS-tiszt tollával. Elképesztő! S számomra pont ettől hiteles! Egyrészt olyan természetességgel ír, mintha csak egy hétköznapot írna le, ahogy villamosra száll, bemegy a munkahelyére stb., de ezek mögött a mondatok mögött érződik az a szenvedés, amit egy volt SS- tiszt érezhet, érezhetett az események alatt és után, már már sajnálni kezdeném, úgy kell magam visszarántani. Vissza kell??

Olvasás közben nem szokásom jegyzetelni, post it-ekkel ellátni egy-egy részt, de most megtettem, s had idézzek a könyvből ízelítőül, mire is gondolok az egyszerű mondatok és a hihetetlen mély szenvedés párhuzama alatt:

Emberség az embertelenségben
"Újabb csoportot vezettek el mellettem: a tekintetem összeakadt egy szép fiatal lány tekintetével, majdnem meztelen volt, de nagyon elegáns, nyugodt, a szemében óriási szomorúság ült. Odébb mentem. AMikor visszaértem, még életben volt, a golyó a mellkasába hatolt, a melle alatt, erősen zihált, szép szája reszketett, és mintha egy szót akart volna kimondani, és engem nézett meglepett, hitetlenkedő szemével, egy megsebzett madár tekintetével, és ez a tekintet belém fészkelte magát, a gyomromba fúródott, és fűrészpor dőlt ki belőlem, közönséges játék baba voltam, már nem éreztem semmit, de közben teljes szívemből arra vágytam, fölé hajoljak, és letöröljem az izzadtsággal kevert földet a homlokáról, hogy megsimogassam az arcát, és azt mondjam neki, hogy minden rendben van, hogy minden jó lesz ezután, de ehelyett görcsös mozdulattal egy golyót eresztettem a fejébe, ami végül is ugyanazt jelentette, legalábbis az ő számára, ha nem is az én számomra, mert engem ennek az értelmetlen emberi zűrzavarnak a gondolatára hatalmas, mérhetetlen harag öntött el, és az egész tárat beleeresztettem a fejébe, szátmállott, mint egy gyümölcs, és akkor a karom elvált tőlem, és egészen egyedül útnak indult a vízmosásban, erre lőtt, arra lőtt, és csak futottam utána, a másik kezemmel ütögettem, hogy várjon meg engem, de ő nem akart, fütyült rám, egészen egyedül, nélkülem lőtt a sebesültekre, végül kifulladva megálltam, és sírva fakadtam."

Ha a végére jutok, írok belőle még egy bejegyzést, de addig is ajánlom mindenkinek, aki nem ilyen gyenge idegzetű, mint én..

Kiadó: Magvető