2008. május 5., hétfő

Alessandro Baricco: Tengeróceán



Úgy alakult, hogy egymás után két Baricco könyvet olvastam el, pedig elvileg tudatosan kerülöm az ilyen helyzeteket :-) A Selyem után kivettem a könyvtárból a Tengeróceánt, beleolvastam és egyszerűen nem tudtam letenni...


Pedig teljesen más, mint a Selyem. Egyedül talán a meseszerű elbeszélés az, ami hasonlít a két műben.

Ha valaki nem szereti a valószerűtlen, szürreális dolgokat, illetve a nehéz, többszöri elolvasást igénylő lírai mondatokat, az bele se kezdjen ebbe a könyvbe, mert nem fogja szeretni. Nekem viszont pont ezek a gyengéim, úgyhogy imádtam.

Az egész könyv lényegét jól leírja ez a pár mondat:
" Itt van valami....beteges. Nem veszed észre? Annak a festőnek a fehér képei, Bartleboom professzor véget nem érő méricskélései... aztán az a nő, milyen szép, mégis magányos és boldogtalan, nem tudom... hogy arról az emberről ne is beszéljek, aki csak várakozik... Isten tudja, mire vagy kire vár... ez az egész valahogy túl van a dolgok világán. Itt semmi sem valóságos, érted?"

A történet egyszerű. Egy tengerparti kis fogadóban 6-7 ember vesz ki szobát. Szinte mindannyian különleges emberek (egy festő, aki tengervízzel festi le a tengert; egy tudós, aki a tenger határait keresi; egy fiatal lány, aki túlérzékenységéből próbál kigyógyulni; a lány kísérője, egy pap, aki könyörgéseket ír Istenhez; egy asszony, akit férje dugott a világvégi fogadóba, hogy kigyógyuljon szeretője iránti szerelméből; és egy hajótörés hallgatag túlélője). Mindannyiuk életére, mint ez később kiderül, nagy hatással van a tenger. Imádtam, mert az egyes szereplők bemutatását, történetük elbeszélését más-más stílusban írja le Baricco. Van, hogy a hagyományos elbeszélő stílust használja, de van, hogy kizárólag párbeszédet használ, ahol nekünk kell rájönnünk, hogy egy-egy mondat melyik szereplő szájából hangzott el. A hajótörés történetét pedig olyan felfokozott érzelmi állapotban meséli el egy-két szereplő szemszögéből, hogy magunk is elhisszük, hogy ez tényleg megtörtént.
Nálam a csúcs az a rész, ahol a festő, Plasson festményeit sorolja fel....Egészen egyedi.

A történet folyamán a szereplők sorsa valamilyen úton-módon összefonódik és kiderül, hogy nem véletlenül találkoztak, mindegyikőjük életét jelentősen megváltoztatja a tenger...

Nagyon tetszettek a történet festményszerű és szürreális képei - hogy a fogadót egy 10 éves kislány vezeti; hogy Plasson viharkabátban, derékig áll a tengerben és a tengervízzel festi meg magát a tengert és képei gyakorlatilag láthatatlanok; amikor a férjes asszony, Ann Deveriá bemutaja Bartleboom professzornak, hogy milyen érzés lesz, amikor megtalálja az igazit; amikor mindenki lámpával a kezében rohangál a sötétben a parton stb, stb, stb....

A fentieken kívül pedig még rengeteg olyan apró részlete van a történetnek - nem beszélve jónéhány gyönyörű mondat mély értelméről - amiért érdemes elolvasni a könyvet.

Az utolsó fejezet, a "slusszpoén" logikailag tulajdonképpen teljesen illett a történethez, én mégis az előzmények alapján egy picit frappánsabb befejezésre számítottam. Ezért a 10-ből csak 9,5-re értékelem...




Szeee

2 megjegyzés:

Tara Nima írta...

szeretem az ilyne könyveket. nyugis történet, csodás nyelvezet. eddig valahogy nem tűnt fel, hogy én akarnám ezt az írót olvasni, de azt hiszem, nem szabad kihagyni.

szeee írta...

Tényleg nem szabad kihagyni. Én most bele vagyok szerelmesedve.
Viszont van egy része a könyvnek - a hajótörés története - ami egyáltalán nem nyugis - sőt nagyon is felzaklató... Csak hogy felkészítselek rá :-)