Újra Margareth Atwood egy könyve került a kezembe, és hasonlóan A szolgálólány meséjéhez, ez is női sorsokról mesél. De ennyiben ki is merül a hasonlóság.Pénelopét mindannyian ismerjük: Odüsszeusz hűséges és okos felesége, aki nappal szőtt és éjjel fejtett, csakhogy az őrajta élősködő kérőket kijátssza.
De vajon hogyan talált egymásra a két főszereplő, hogyan töltötték mindennapjaikat, mielőtt Odüsszeusznak el kellett mennie Trójába? És egyáltalán mi történt pontosan miután Odüsszeusz hazatért és miért kellett meghalnia a 12 szolgálólánynak?
De vajon hogyan talált egymásra a két főszereplő, hogyan töltötték mindennapjaikat, mielőtt Odüsszeusznak el kellett mennie Trójába? És egyáltalán mi történt pontosan miután Odüsszeusz hazatért és miért kellett meghalnia a 12 szolgálólánynak?
Margareth Atwood nyomozásait és fantáziáját felhasználva írta meg ezt a könyvet, hogy lehetséges válaszokat adjon. Mindösszesen 180 oldal, de élvezetes stílusával és történet fejtésével érdekesen izgalmas egészet alkot. Nem kell ennél több, nem hiányzik semmi.
Az én egyik kedvenc könyvem az Odüsszeia. Ez a könyv hozta meg nekem az elveszett olvasási kedvemet, amikor még 14 éves voltam. Elveszett volt, mert alsótagozatos általános iskolás koromban nagyon szívesen és sokat olvastam. De aztán jött a rengeteg pesszimista könyv, melyet kötelező olvasmányként kellett elolvasnunk és azzal vége: elment a kedvem. De az Odüsszeiai annyira izgalmas volt, hogy letenni sem bírtam, és Odüsszeuszt nagyon megszerettem.
Így hát azért nem 10 pontos számomra ez a könyv, mert Odüszeusznak itt több a hibája és erkölcsi gyengesége, mint amennyit el tudnék viselni kedvenc hősömtől.
Amit azonban roppantul élveztem a könyvben az másnak esetleg taszító lehet: igen kevert a stílus. Egyszer „ókori” kórus énekeket olvashatunk, aztán XXI. Századi bírósági tárgyaláson járunk ahol több ezer éve halott emberek vádaskodnak ill. védekeznek, színjátékokat, verseket és elbeszélést találunk e rövidke könyv lapjain.
Számomra igazi csemege volt, amely megerősítette bennem a tényt, hogy ennek a kanadai írónőnek elolvasom még több könyvét!
Eredeti cím: The Penelopiad
Borostyán, 2008. május 27.
4 megjegyzés:
Hú,ez a "kevert stílus" nekem nagyon bejön. Lásd pl. Baricco: Tengeróceán. Azt hiszem elolvasom majd egyszer valamikor...;-)
nekem nagyon tetszett, főleg, hogy annyira sajátos szemszögből ábrázolt mindent és mindenkit. nekem személy szerint emberibb volt ez az Odüsszeusz, mint ami a köztudatban él.
és nagyon humoros könyv, bár olykor azért igyekszik drámai lenni, azért elég nyilvánvaló a fricska.:)
Azért ha a sorok között olvasunk, Odüsszeusz már akkor sem volt egy szent: fut mint a vesztés a szoknyák, ill. a khitónok után, ő találja ki a falovat (in Íliász), emellett roppant beképzelt "izmos combom mellől..."
Ha érdekel a trójai háború kicsit "maira" fordítva:
Lindsay Clarke: Trója (alcím: Háború a mítoszok földjén). Folytatása is van, csak nem jut eszembe a címe ***pirul szégyenében*** A könyvet az különbözteti meg főképp az Íliásztól, hogy sokkal kevésbé elrugaszkodott, mint az eposz. Pl. Iphigeneia nem az istenek közé száll fel, hanem tárgyszerűen leírja, hogyan áldozzák fel...
Jó jó, az Odüsszeia-ban sem volt szent életű Odüsszeusz, de ezt erősnek éreztem. Itt már inkább egyszerű szélhámosnak tűnt számomra mint hősnek. :)
Az hogy ő találta ki a falovat és ezáltal győzték le Tróját, ugyanannyira kétoldalú érdem, mint a mai háborúkban... A vesztes oldal számára maga az ördög, míg a győztesek számára egy hérosz.
Tudom én, hogy az esztelen sok vérengzésnek nem volt semmi értelme, de én az Odüsszeiát "pusztán" eposznak, egy amolyan kalandregénynek tekintem és nem történelmi leírásnak. :)
Megjegyzés küldése