2008. június 2., hétfő

Toni Morrison: Nagyonkék

Mielőtt a könyvről és írónőjéről írnék, előtte hadd osszak meg veletek egy kis háttérinformációt:


A ’30-as évek végén az Egyesült Államokban egy afro-amerikai pszichológus házaspár, kutatást végzett a 3 évnél idősebb fekete gyermekek körében: Fekete és fehér babákat helyeztek eléjük, és választaniuk kellett melyikkel szeretnének játszani. Túlnyomó többségük a fehéret választotta, azt találta szebbnek, vonzóbbnak, míg a fekete baba „rossz” volt, és csúnya.


Toni Morrison Nobel díjas írónő maga is afro-amerikai, és érdekesen boncolgatja a ’40-es évek fekete közösségek széthúzását és önnön pocskondiázását. Mert bármily meglepő egymást is ugyanúgy „leniggerezték”, köpködték, kiközösítették és nyelvükre vették. Saját közösségükön belül is kialakultak a a hovatartozás utáni meg- és elítélések.

Abban a korszakban amikor a kis Shirley Temple volt a szőke bájos kislány akit mindenki csak kényeztetett volna, a fekete gyerekek csúnyának tartották magukat. Bőrüket túl sötétnek, hajukat túl göndörnek, orrukat túl nagynak szemüket pedig túl barnának találták.

Pecola Breedlove egy 11 éves kislány is hasonlóképen érez, de ő nem pusztán saját magát találja csúfnak hanem környezete is, saját szüleit is beleértve. Édesanyja egy gazdag fehér családnál végez házvezetőnői munkát, akiknek kislányát többet dajkálja és becézgeti mint saját vérét. Édesapja állandóan részeg, és gyakran verekszik édesanyjával. Bátyja folyamatosan elszökik otthonról, majd hazatér. Pecola befordul saját kis tudatlan világába, nincsenek barátai, jólelkű rokonai tulajdonképpen szülei sincsenek. Egyetlen erős vágya az, hogy ő is olyan szép legyen mint a fehér kislányok akiknek hosszú szőke hajuk és kék szemük van. Nap mint nap azért imádkozik hogy a szemei kékebbek legyenek a legkékebb kéknél is. Aztán egy nap apja újfent részegen jön haza és elveszti önmaga felett az uralmat… Egy tragédia amely felnyithatná a közösség szemét, amely lehullajtaná a látszat törődés fátylát és jobban figyelnének egymásra az emberek. Talán így lesz, talán nem. A könyvből kiderül.

Toni Morrison 1993-ban kapott irodalmi Nobel Díjat, munkássága elismerése képpen. Itthon nem sok könyve jelent még meg, de hazájában nagy tisztelet övezi.

A könyv összességében nekem nem „jött be”, a történet az elején nem igazán könnyen követhető, kicsoda ki, aztán hirtelen egy nagy lendülettel szereplőt váltunk és idősíkot is. Morrison mindenkiről igyekezett teljes háttér-információt írni, és ecsetelni hogy kivel milyen szerencsétlenség történt életében. Mindenkiről kiderül valami „csúnya” dolog kisebb nagyobb mértékben és szinte már úgy érezzük ebben a közösségben egyetlen jólelkű ember sem található.

Nekem túl kusza volt, túl sötét, sokkal többet vártam tőle az előzetes leírások és értékelések alapján.





Eredeti cím: The bluest eye
Borostyán, 2008. június 2.

3 megjegyzés:

Iscnor írta...

Nekem felkeltette az érdeklődésem!

szeee írta...

Életemben nem hallottam még erről a Nobel-díjas írónőről... Így most utánanéztem egy kicsit jobban. Biztos, hogy fogok olvasni tőle. A Kedves és a Dzsessz című könyvei is érdekesnek tűnnek. Holnap megyek könyvtárba...:-)

Borostyán írta...

szeee: több szem többet lát! Ha elolvastad feltétlen írj majd róla! ;-)

Iscnor: remélem neked jobban fog tetszeni. Az írónő értékei miatt sajnálom, hogy nem úgy hatott rám ahogy szerettem volna. :(