2009. szeptember 16., szerda

Steven Saylor: Róma

Huhh, nem kis vállalkozás volt elolvasni ezt a monstrumot. Időm is kevés volt, régen volt már ilyen, hogy 2 és fél hétig olvassak egy könyvet, de végül sikerült a végére érni :)
A középiskolai történelem tanárnőmnek köszönhetően, akinek csak mostanában kezd halványodni az emléke, nem voltam soha egy történelemrajongó. Pedig érdekelnek engem az elmúlt korok, nagyon is, de nem azon a száraz, tényszerű módon, ahogyan önmagukban léteznek, hanem pontosan ilyen izgalmas, történéses formában, ahogy Saylor a Rómában előadta.

Kb. i.e. 1000-től kezdi el mesélni Róma történetét, amikor még kunyhók sem léteztek a településen, hanem csak két kereskedelmi út kereszteződése volt "Róma", és egészen Augustus császár uralkodásáig pillanthatunk be az örök város történelmébe. Méghozzá két ősi római család, a Potitiusok és a Pinariusok nemzedékeinek történetén keresztül. Ezek a családok ez alatt az 1000 év alatt mindvégig a politika sűrűjében voltak, patrícius származásuk révén többnyire ott voltak a város vezetőinek élvonalában.

Saylornak hihetetlenül jó mesélőkéje van, ugyanis minden egyes történet, az egyes korok aktuális nemzedékének történetei mind-mind nagyon élvezetesek voltak, szívesen olvastam volna tovább mindegyiket. Persze akkor nem egy regényt, hanem egy regényfolyamot kellett volna írnia Saylornak és valószínűleg meg is untam volna. Így viszont, hogy 50-100-150 éveket ugrottunk előre az időben egy-egy történet után, és mindig újabb és újabb utódok sorsát ismerhettük meg, egyáltalán nem lehetett elunni, sőt... Úgyhogy nem is volt ez olyan rossz ötlet, még annak ellenére sem, hogy eleinte bosszankodtam, hogy csak 40-50 oldalt olvashatok egy-egy szereplő sorsáról, történetéről.
Volt itt minden: testvérgyilkosság, intrika, hódító csaták, teherbe eső Vesta-szűz, méregkeverés, ilyen-olyan szerelem, hatami harcok, gyilkosság és gyilkosság, tunikák, tógák, templomok, amulettek. Unatkozni nem lehetett, az biztos...

Ami kicsit mindig megmosolyogtatott, az az volt, hogy Saylor narráció helyett gyakran a szereplői szájába adta a történtek elmondását, ami alapból nem baj, de itt sokszor olyan szinten ment a duma, mintha hülyegyerekek lettek volna a szereplők és ilyeneket mondtak egymásnak (azazhogy inkább nekünk), hogy: Te meg szültél két fiút is Pinariusnak, a lányod pedig már jó házasságot kötött... stb. Mintha nem tudná szegény...:P Meg szépen összegezték a múlt eseményeit egymásnak, mintha a másik nem lett volna ott, pedig de. Ez elég vicces volt.

Azt viszont sajnáltam, hogy Octavianusnál vége lett Róma történetének. De miért??? Ok, hogy letelt az 1000 év, de ez után jött még csak a java - mindenféle császárok, a kereszténység kialakulása stb. (Bár ha jobban belegondolok, lehet, hogy a Római Birodalom virágzását és fénykorát akarta inkább bemutatni, mint a hanyatlását ill. bukását...) Ettől függetlenül én erre is nagyon kíváncsi lennék ilyen olvasmányos köntösben. Úgyhogy várom a folytatást :P

Summa summárum, nagyon jó kis történelmi regény volt ez még apróbb hibái ellenére is. Nagy kedvet csinált nekem a Gordianus sorozatához is Saylor, úgyhogy jöhet a Római Vér. Állítólag ott is elég hiteles és jól kimunkált a történelmi háttér, függetlenül a gyilkosság-sztoriktól.


2 megjegyzés:

csenga írta...

Én csak azért tartok az ilyen történelmi könyvektől,mert általában tele van adatokkal,meg mindenféle számokkal...ami elveszi a történet varázsát...

szeee írta...

Csenga, ebben a könyvben pont az a jó, hogy nem tömi tele ilyenekkel az agyadat :)