Teljesen oda vagyok meg vissza ettől a könyvtől. Valahol meghallottam, hogy ebből csinálták a Csodálatos Júlia c. filmet, amit sokan dicsértek. Nagyon megtetszett, hogy Színház a könyv címe, úgyhogy mentem is érte a könyvtárba. Szeretek színházba járni, ill. szerettem, mert amióta megszületett a lányom, nem voltam egyszer sem :( Szeretem az "élő adást", az eleven hatást, a púderszagot, meg a készülődést, a szépen felöltözést, nálam az egésznek mindig olyan ünnepi jellege volt, ha színházba mentem :)Igazából a könyv elején megijedtem, mert nagyon kis egyszerűnek tűnt. Egyszerű kifejezésmód, felszínes történések. De aztán ahogy haladtunk beljebb a történetbe, egyre mélyültek a dolgok, míg a végén eljött a csúcspont, ami katartikus végkifejletet adott ennek az alapvetően egyszerűcske történetnek.
Júlia Lambert a 40-es évek Londonjának ünnepelt színésznője. A történet elején Júlia a saját és férje, Michael karrierjének kezdetére emlékszik vissza, majd visszatérünk a jelenbe, ahol a színésznő és rendező-színházigazgató férje már középkorú házaspár. Júlia életében felbukkan egy nagyon fiatal fiú, aki szeretője lesz. Ennek a kapcsolatnak a tükrében bontakozik ki előttünk Júlia ízig-vérig színésznő jelleme, ugyanis világossá lesz, hogy ő a valóságban is színházat játszik, felvesz magára szerepeket, taktikázik-praktikázik, hogy véghezvigyen dolgokat. Ez nem tette szimpatikussá a szememben, ugyanakkor csodáltam azt a fajta önkontrollt, amit magáénak tudott, mivel a legnehezebb pillanatokban is tudott uralkodni magán, nem esett ki szerepéből. De kiderül, hogy azon felül, hogy nagy színésznő, vannak őszinte és emberi érzései is férje, szeretője, plátói imádója iránt, de valahogy ezek sosem kerülnek felszínre.
Igazából a történet folyamatosan csúcsosodik afelé a pont felé, hogy valaki végre Júlia szemébe mondja, hogy képtelen elválasztani a valóságot a színháztól. Ez a valaki végül egy olyan személy lesz, akire nem is számít az ember. De a végkifejlet nem ez, hanem ennek egy csavarja, ugyanis Júlia, aki világ életében ünnepelt, bálványozott, elkényeztetett nő volt, a szeretőjével és fiával való konfrontálódások kapcsán végre eljut egy pontig, amire nem is számítunk (ill. én nem számítottam): hogy amíg eddig a valóságban használta fel a színészkedést, most viszont meglátja, hogy a valóságot kell felhasználnia szerepei megformálása során, hogy megvalósítsa önmagát.
Végül nagyon megtetszett Maugham egyszerű, tiszta, gördülékeny stílusa, nagyszerű jellemábrázolásai. Tényleg olyan volt a regény jellege, mintha egy színdarabot olvasna az ember, ugyanakkor szinte észrevétlenül belekúszik a történetbe néhány nagyon elmés és éleslátó gondolat az életről, művészetről. Egyedülálló szerintem, ahogy egyszerre van jelen a regényben felszín és mély, a színházi világ és a felboncolt színésznői lélek.
Hát azt kell mondjam, hogy a végére katartikus élmény lett. A művészet, művészemberek szerepét, lényegét fogalmazta meg nagyon frappánsan Maugham. Valahogy nem számítottam rá, hogy ezt fogja kihozni belőle: remek!
Ez volt az első, de biztos, hogy nem az utolsó, amit Maugham-tól olvastam. A Színes Fátyol-ra pályázok következő körben.
A Színes Fátyol filmen valami elképesztően jó volt és megvan itthon a Csodálatos Júlia is, de erre mondom azt, hogy ezt nem szabad filmen megnézni, mert nem hiszem, hogy hozni tudja az élmény, a mondanivalót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése