2009. február 22., vasárnap

Jókai Anna: Napok

Mostanában nagy kedvet érzek a XX. századi magyar írókhoz, így Efem ajánlására (ezúton is köszönöm neki), aki "falhozvágósnak" ítélte meg ezt a könyvet, belekezdtem Jókai Anna Napok-jába. Kicsit félve, ugyanis rettentő nagy terjedelmű. Több, mint 600 oldal, kicsi betűkkel, sűrűn. Hetekig olvastam, de az volt a jó benne, hogy nem csömörlöttem meg tőle és unalmas sem volt egyáltalán.

A Napok egy Oláh Viktor nevű férfi életét mutatja be. A 30-as évektől indulóan, egészen pici - kb. 2 éves - korától , azaz attól az időponttól kezdve, amikor már voltak önálló gondolatai, egészen addig, amíg voltak...

Meglehetősen érdekes a stílus, ahogy Jókai Anna papírra veti Viktor életét. Egyrészt egyes szám első személyben Viktor saját maga meséli el nekünk a történteket, gondolatait, másrészt mindenféle tagoltság nélkül, kronológikus sorrendben ugyan, de egymástól nem elkülönítve következnek az egyes események. Azaz az egyik mondat még x helyen y szájából hangzik, a követekző pedig minden átmenet nélkül egy másik helyen valaki más szájából valaki másnak. Egyébként találkoztam már ilyen megoldással Vargas Llosa: Pantaleón és a hölgyvendégek c. könyvében, de amíg ott el kellett telnie egy kis időnek, hogy megszokjam, ennek a regénynek az esetében ez valahogy teljesen természetes volt, nagyon hamar ráhangolódtam. Valószínűleg azért, mert a helyszín, a mentalitás, az egész történet sokkal közelebb állt hozzám, mint a Pantaleón dél-amerikai pikáns világa. Ezzel az elbeszélésmóddal pedig számomra azt is sugallta az írónő, hogy ez az egész valamiféle visszaemlékezés, belső monológ: a főhős éppen csak azokat a dolgokat meséli el nekünk, amig az adott időszakban fontosak voltak vagy éppen eszébe jutottak.

A történet azért is ilyen hosszú, mert gyakorlatilag Oláh Viktor teljes életét felöleleli, életének minden egyes éve és számtalan hete, napja megjelenik benne. Szerettem olvasni, mert gyakran tudtam a főhőssel azonosulni, főleg a fiatal Viktorral. Aki már gyerekkorában kilógott a többiek közül, értelmes, gondolkodó gyerek volt, a könyv volt a mindene, "észre gyúrt", testileg viszont elég satnya volt. Gyerekként mélyen hitt Istenben, aztán kamaszként érdekelni kezdte a politika, fiatalon lelkes híve volt egy eszmének - aztán ez mind-mind abbamaradt. Valahogy minden elkopott, értelmét vesztette, amiben korábban hitt - sajnos én is ilyen vagyok, ha valamibe belekezdtek és nem hozza rövid időn belül a kívánt eredményt, akkor az biztos, hogy kikopik az életemből.

Viktor fiatal felnőttként beleveti magát a hétköznapokba és a családi életbe - megnősül, gyereke születik. Ebben a korszakában már kevésbé tudtam vele azonosulni, mert előjött a tipikus férfiúi énje a kicsapongásokkal, stb. és bár ebben az időszakban mindenek felett tartotta a családját, mégis olyan módon viszonyult a gyerekéhez, ami számomra érthetetlen. De hiába, én nőből vagyok. Érdekes volt olvasni egy felnőtt férfi gondolatait ezekről a dologkról - szerintem az írónő döbbenetesen hitelesen ábrázolta Viktor lelkivilágát, elhittem neki, hogy hogyan viszonyult a családjához.

Viktor ebben az időben tudta csak elkezdeni az egyetemet, remélve, hogy diplomával a zsebében az aktakukacnál jobb álláshoz juthat, és jobb körülményeket tud biztosítani családjának. A sok tanulás azonban teljesen tönkretette kapcsolatát hozzátartozóival. A diplomához fűzött reményei sem váltak be, könyvtáros maradt, igazán nem jutott feljebb. Rendkívül befelé forduló, családban is magányos, intellektuális ember vált belőle, akinek új célja a belső felemelkedés lett. Az önmagáért való tudás. Érdekes, mert alapvetően ezt nagyon értékelem, de ez önmagában mégsem elegendő. A környezetünkkel, az emberekkel is harmóniában kellene lennünk ahhoz, hogy teljes emberek legyünk, nem elég a belső harmónia, ezt megtanultam ebből a könyvből. Viktor ugyanis rettenetesen magányos, magának való volt. Nem is tudott így igazából boldog lenni. Miután első házassága tönkrement, később elvett egy nála 12 évvel fiatalabb nőt, amely házasság bemutatásánál az írónő nagyon jól ábrázolja a generációs különbségekből adódó konfliktusokat. Ahogy ennek a frigynek is vége szakad, Viktor végleg magára marad és egyre többet filozofál. Megmondom őszintén, ez az utolsó része a könyvnek nem is tetszett már annyira: a begubózott, már-már gondolataiba becsavarodott férfi vergődése. Pedig nagyon jól volt ábrázolva, hiteles volt, mégis annyi negatív érzést közvetített, hogy nem szerettem.

A könyv amellett, hogy érdekes életregény, rendkívül jó korrajz is nem egy, hanem több korszakról is a magyar történelemből. Hiszen Viktor 1928-ban született és életét egészen a 70-es évekig követhetjük aprólékosan nyomon. Megélte a háború előtti és utáni időszakot, '56-ot, a politikai rendszer változásait. Életében a történelmi-politikai események pont olyan mértékben voltak jelen, hogy ezáltal hiteles képet kaphatunk az akkori magyar világról, amit a fiatalabb generáció maximum a szülei-nagyszülei elbeszélése alapján ismerhet valamennyire.

Összességében tetszett a regény, régen találkoztam ennyire intelligens, aprólékosan kidolgozott és hiteles korrajzot állító, ugyanakkor lélektani regénnyel.
De csak nagyon elszántaknak ajánlom.




Jókai Annától korábban a Ne féljetek! c. regényt olvastam és e két műve alapján nagyon jó írónőnek tartom, keresni fogom a műveit.

4 megjegyzés:

Borostyán írta...

"de csak nagyon elszántaknak ajánlom" :P
Akkor ez nem nekem való. Nem kizárt, hogy le csapok rá egyszer, de az biztos nem mostanában lesz.
Jókai Annától még nem olvastam semmit, de sok jót hallottam már róla. Olvastál mást is tőle?

szeee írta...

igen, a Ne féljetek!-et. E 2 alapján nagyon jó írónak tartom, főleg a lélekábrázolás megy neki.

Iscnor írta...

A "falhozvágós" jelző alapján először azt hittem, hogy olyan könyv, amit az ember a harmadik oldal után a falhoz vág.. De ezek szerint épp, hogy nem! Kíváncsivá tettél, felvettem a listámra..

russian_roulette írta...

senki nem említi meg, hogy ez a regény 1972-es kiadása és az első cenzúrázatlan kiadás 2001-ben jelent meg?