2009. augusztus 28., péntek

Joyce Carol Oates: Napforduló

Ez az első könyvem Oates-tól és nagyon kellemes meglepetés egyben. Ez a nő ugyanis tud írni. Sokat hallottam már a nevét, de sosem éreztem késztetést, hogy megismerjem a regényeit, úgy látszik most jött el az ideje - az OKK-nak köszönhetően.

Igazából a fülszövege ragadott meg. Szeretem az ilyen történeteket, ahol két v. több teljesen eltérő egyéniség kerül kapcsolatba egymással és az ő közös sorsuk alakulását követhetjük nyomon.

Monica válása után érkezik egy pici vidéki amerikai városba, ahol a fiúkollégiumban kap tanári állást. A városka különc művészével, Sheila Trask festőnővel valamiért felfigyelnek egymásra, bár jobban nem is különbözhetnének. Monica szőke, érzékeny, "hétköznapi", gyakorlatias fiatal nő, míg a kicsit idősebb, negyvenes, sötét hajú és tekintetű Sheila tipikus művészlélek: érzékeny, gyenge idegzetű, csapongó, rapszodikus, a "földhözragadt" dolgokhoz semmi érzéke. Gyakran még enni is elfelejt, annyira belefeledkezik az aktuális munkájába, problémáiba. Ennek a két nőnek a feszültséggel teli barátságát, kapcsolatát tárja elénk az írónő igazán érdekes stílusban.

Oates ugyanis mellőz minden szenvelgést. Tisztán, a lényegre szorítkozva, ömlengés és ciráda nélkül meséli el a történetet. Mégis rendkívül élvezetes a stílusa, annyira élő világot teremt, mintha egy filmet néznénk, ugyanakkor az amerikai kisváros és az események hangulatát is tökéletesen visszaadja. Mivel elég sok a főszereplők között a nézeteltérés, a könyv hangulata általában idegtépő, mintha egy pszichotrillerbe csöppentünk volna. Folyton vártam a "robbanást", a nagy eseményt, ami majdnem bekövetkezett, de igazából mégsem, és ez így volt jó, mert így életszagú maradt.

Oates nagyszerűen ábrázolta, hogy két ember milyen elképesztő mértékben tud hatni egymásra, függeni egymástól. Igazából nem is lehet megmagyarázni, hogy miért... Milyen erős kötelék lehet köztük, ami szerintem nem puszta barátság (és itt nem szerelemre gondolok), hanem egy megfoghatatlan valami, talán függőség, vagy az ellentétek vonzódása, nem is tudom...

Tetszett az is, hogy Oates nem rágott a szánkba mindent, nem kaptunk magyarázatot mindenre. Többször nem értettem, hogy egyes eseményeknek mi is volt a mozgatórugója, kimaradt egy-egy láncszem. Volt, hogy ez zavart, de végül is ha belegondolok, kívülről mutatta a szereplőket, csak nagyon felületesen engedett betekinteni a legbelső világukba, sőt, Sheiláéba nem is, csak Monicáéba kicsit. De talán azért nem tette, mert ezek a nők maguk sem tudták volna elmagyarázni és megindokolni tetteiket, annyira instabilak voltak... Nagyon érdekes volt, na.

Kedvenc mondatom: "Talán azért nincs megoldás, mert nincs probléma."

És a címe is nagyon-nagyon találó. Jó ez az írónő.




(Ez a film jutott eszembe róla, nemrég láttam. Kicsit hasonló téma. Itt is két nő feszült kapcsolatáról, egymástól való függőségéről van szó. Kitűnő színészi alakításokkal. Csak annyit mondok: Judy Dench és Cate Blanchett.)

5 megjegyzés:

f-andi írta...

Én nagyon fiatal koromban olvastam, de csak annyira emlékeztem, hogy tetszett.
Köszi, hogy felelevenítetted!

ladyBird írta...

Most kedvet kaptam hozzá, meg is nézem a könyvtárba ha megyek.

szeee írta...

Rövidke és letehetetlen :)Kíváncsi leszek a véleményedre, ha elolvasod.

csenga írta...

Antikváriumban megvettem:)
Nagyon kiváncsi leszek ám rá!!

szeee írta...

én is :) kicsit beteg könyv, de jól van megírva szerintem.