Carlos Ruiz Zafón – Angyali játszma

Ebben a könyvben rentgeteg minden van. Írásról, szerelemről, hűségről, barátságról. Mindenről ami fontos és jelentős egy életben. A történetet nem részletezném. Ez a könyv olyan igényességgel és csodálatos nyelvezettel van megírva (s ezen a ponton a fordítást is dícsérem), hogy elgondolkoztam, olvastam e valaha ilyet. Voltak mondatok amik a történet szempontjából nem voltak fontosak, de mégis olyan gyönyörűen fonódtak egymásba a szavak, hogy újra és újra vissza kellett térnem és elolvasni. Egyenként ízlelgettem a szavakat és a képeket amik mozifilmként peregtek le a szemem előtt. Nem haladtam vele gyorsan és fáradtan kifejezetten tilos olvasni. Az egész történet egy hosszú gasztronómiai utázás a betűk, szavak és az írás ínyenc világában.

„Senki sem járt az utcán, higanyszínűen sütött a hold. Amikor felnéztem, árnyalakot láttam, hatalmas vihar terpesztette szárnyait a város fölé. Aztán fehér fény villant az égen, és lezuhant egy esőcseppekből szőt lepel, amely mintha üvegkések garmadáját hordozta volna. De még mielőtt földet ért az első csepp, megállt az idő, és száezer fénypontocska kristályosodott ki a levegőben, sűrű és apró porszemek.”