Cormac McCarthy: Az út

Sama véleménye

Történetem a könyvvel a filmmel kezdődött, amit 25 perc után feladtam. Szürke, nyomasztó… Addig-addig terveztem, hogy végignézem, míg hozzájutottam a könyvhöz.

Először is, nem lehet letenni, folyamatosan feszültségben tart, fantasztikusan megírt, bár sokszor horrorisztikus, brutális képeket mutat.

A történetről nehéz mit mondani, világégés után egy férfi és a fia dél felé haladnak az úton, a reményteli élet felé. A pusztulás okáról semmi biztosat nem lehet tudni, csak hogy tűz volt, ami mindent elpusztított. Mindenhol hamu, pernye, levél nélküli, elszáradt fák, szürke vizek, elszenesedett halottak. Sehol egy madár, sehogy egy színes virág. A napnak csak a sziluettje látszik, nem tudja átszakítani a felhőréteget. Rövid nappalok, eső, hó és persze a mindent borító hamu.

Az emberiség… sokan meghaltak a katasztrófában, a túlélők pedig folyamatos harcot folytatnak az élelemért, aminek nincs utánpótlása, az üzletek, épületek kifosztva, és a vízért, ami szennyezett. Hordák járják az utakat, az őskort idézvén. Emberekre vadásznak, a kannibalizmus az élelem egyik forrásává vált.

A férfi és a fiú pedig járják az utat. Elrejtőznek, ha embereket látnak, átkutatnak mindent használható eszközökért, élelemért, melyből sokszor napokig semmi sem jut. Tolják a bevásárló kocsit, melyben az életük van, takarók, konzervek, benzin, öngyújtó, pár játék a gyereknek... Az apa övében fegyver két tölténnyel, mely az életüket vagy a halálukat védelmezi, ha már nincs más lehetőség. Az anya már rég feladta, a férfi folyamatosa harcot folytat magával, hogy érdemes-e tovább menni vagy fel kellene adni, de ilyenkor elég egy pillantás az alvó fiúra… Többen írták, hogy a könyv teljesen mást jelent olyan embernek, akinek van gyereke, mint akinek nincs és nem ismeri az érzést, hogy „a gyermekemért mindent”.

Érdekes, hogy a könyv olvasása közben az ember hozzáállása mindennapi eszközeinkhez megváltozik. Sok mindent természetesnek tekintünk az életünkben, a meleg vizet, a fűtést, az ennivalók tömegét a boltokban, a barátainkat és szeretteinket magunk mellett, pedig semmi sem tart örökké, mindent meg kell becsülni és semmit sem pazarolni.

Elolvastam pár ember véleményét, hozzászólását a könyvről, szinte mindenki pesszimista, szomorú, nyomasztó könyvnek jellemzi, de én szembe szállnék velük. Amit a szereplők át- és túlélnek, hát mi ez, ha nem maga az optimizmus, a remény, hogy mindig van esély, mindenből lehet kiút? (Ez persze nem jelent egy buta, hollywoodi happy endet :))

Kiadja: Magvető

F-Andi véleménye:

"Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből. Térkép és útvesztő. Egy olyan dologhoz amit nem lehet visszaváltoztatni. Nem lehet újra rendbe rakni. A hegyszorosok mélyén ahol ők éltek minden ősibb volt az embernél és minden a rejtelemről duruzsolt."

A könyvben ennyi a szín. Na meg a tengerről: "valaha kék volt."

Férfi és fiú. Apa és fia. Az anya feladta.

Céltalanul bolyongani. Vagy menni egy cél felé. Mi a cél? Merre a cél? Meddig van értelme? Vagy mi értelme van? Mit teszünk? Félünk a haláltól? Félünk, hogy gyermekünk egyedül marad? Küzdünk? Hogy küzdünk?

Küzdjünk. Menjünk. Haladjunk.

Jó.

Egy anyának mennyire kell kétségbeesettnek lennie, hogy elhagyja a gyermekét? Egy apa ettől még jobban védi gyermekét? ....még jobban védi gyermekét. Megtesz mindent érte.

"Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből. Térkép és útvesztő. Egy olyan dologhoz amit nem lehet visszaváltoztatni. Nem lehet újra rendbe rakni. A hegyszorosok mélyén ahol ők éltek minden ősibb volt az embernél és minden a rejtelemről duruzsolt."

A könyvben ennyi a szín. Na meg a tengerről: "valaha kék volt."

Fekete és szürke minden. Sehol egy kék. Sehol egy sárga. Sehol egy piros. Létezik egyáltalán? Sárga kabát egy emberen. Piros vér. Ennyi. Ezenkívül hamu. Mindenütt hamu. Fent-lent. Kint-bent. Repked, száll, száll. Mindenhol.

Férfi és fiú: Apa és fia.

Mennek. Bandukolnak. Menekülnek.

Hova?

Meddig?

Férfi és fiú: Apa és fia.

Mennek. Bandukolnak. Menekülnek. Éheznek. Éhesek. Nagyon. Lassan itt a vég. Fel kell dolgozni. El kell fogadni. Érted, értem. Érted??

Menj tovább. Haladj tovább. Jó úton jársz!

Igenis nézz magadba, és értsd meg, hogy van tovább!

Igenis van akkora mérhetetlen szeretet, amit apa a fiú iránt táplál;

Igenis lehet állandó félelemben, könyörgésben és rettegésben élni.

Elgondolkodtam azon, hogy, mi kell ahhoz, hogy egy gyerek, a "Talán meg akarsz halni?" kérdésre azt válaszolja: "Nem érdekel".

Édesanya vagyok. Imádattal, szeretettel, sírással, problémákkal.

Nagyon sajnáltam az apát. Nagyon sajnáltam a kisfiút. A sok hideg, látszólag érzelemmentes elutasítás miatt

sírni, zokogni, üvölteni akartam: egy gyerek fél, és nem lehet rajta segíteni? egy gyerek éhes, és nem kaphat enni? egy gyerek fáradt, és nem tud hol félelem nélkül aludni, egy gyerek csak egy gyerek, felelősségek nélkül, aki megszületett, aki azt sem tudja mi az élet, aki fel sem fogja mi történik vele?

Mennyit panaszkodunk, mi NEM jó nekünk, mit szeretnénk másképpen, milyen a mi életünk? Járjuk végig ezt az utat, aztán gondolkodjunk el: Milyen is? annyira rossz? annyira mást szeretnénk?

Milyen lehet úgy végigmenni az előre nem látható úton, hogy van mellettünk egy gyerek, akiért felelősek vagyunk, de tisztában vagyunk vele, sőt nagyon is tudjuk, hogy mi a végét járjuk.

"Minden egyes nap egy újabb hazugság-mondta. Haldokolsz. És ez nem hazugság."

Férfi és fiú: Apa és fia.

Mennek. Bandukolnak. Menekülnek. Betegek. A fiú beteg. A férfi beteg. Nagyon.

"Vigyél magaddal. Kérlek.

Nem tudlak.

Kérlek apa.

Nem. Nem tudnám a fiam holttestét a karjaimban tartani. Azt hittem képes leszek rá de tévedtem.

Azt mondtad soha nem fogsz elhagyni.

Tudom. Sajnálom. Teljes szívemből szeretlek.

..

..

Nagyon félek apa.

Tudom. De nem lesz semmi baj.

Szerencsés leszel."

Fiú: a gyerek.

"A fiú megpróbált beszélni Istennel de legjobban az apjával szeretett beszélgetni és beszélgetett vele és sosem felejtette el."

"Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből."

Talán visszaáll a rend. Egyszer.

Mindenkinél.

Nálad.

Nálam.