Kazuo Ishiguro: A főkomornyik szabadsága

Ishiguro előzőleg olvasott regényéért (Ne engedj el...) teljesen odavoltam. Rájöttem, hogy nagyon szeretem a japán származású írók finom, visszafogottan elegáns stílusát. Abban a regényben az író mondjuk annyira nem brillírozott a stílusával, de a mondanivalója eléggé ütős volt. Gombóc lett az ember torkában tőle. Pont úgy, mint ennél a regénynél. Igazából teljesen más a két könyv témája, viszont ha nagyon belemerülünk, valahogy a lényeg mégis ugyanaz...

Ebben a regényében Ishiguro egy főkomornyik, Mr. Stevens bőrébe bújik. A főkomornyik világ életében inasként majd komornyikként előkelő angol házaknál dolgozott. Már jócskán benne van a korban, amikor életében talán először pár napos szabadságra utazik munkaadója biztatására. Mr. Stevens viszont nem olyan, hogy csak úgy elutazgasson kikapcsolódni: természetesen szakmai ügyre hivatkozik, mégpedig hogy meglátogatja a kastély régi házvezetőnőjét és a munkaerőhiányra hivatkozva megpróbálja visszacsábítani egykori munkahelyére.

A néhány napos út során Mr. Stevens visszaemlékszik elmúlt életére, pályafutására. Sok mindenről gondolkodik: hogy milyen egy igazi "nagy" főkomornyik, mi a "méltóság", mi az ő szerepe úgy általában az életben, és sokat töpreng az említett házvezetőnővel, Miss Kentonnal való egykori kapcsolatán.

Az elején teljesen elvarázsolt Ishiguro, nagyon jól hozta a főkomornyik szerepét, elhittem neki, hogy ezek a nagyon körülményesen megfogalmazott mondatok valóban egy ízig-vérig előkelő főkomornyik gondolatai. Sok helyen vicces is volt számomra, mert a mai világban az ilyen mértékű visszafogottság, tartózkodás, úriemberség elég mulatságosan hat.

A közepe felé sejtelmem sem volt, hogy a felidézett emlékfoszlányokból mit akar kihozni az író, hová fognak vezetni, valahogy olyan semmitmondóak voltak ezek az apró történések. De a legvégére 'felépült a vár', összeállt az anyag, valamennyire kivilágosodott a kép Mr. Stevensről. Az ő személyiségének az apró megnyilvánulásaiból rakhattuk őt össze ilyen módon. Nagyon-nagyon különleges jellem ő az én szememben, az is felmerült bennem az olvasás közben, hogy már-már súrolja bizonyos pszichiátriai kórkép határát. Az a fajta ember, aki önmagában mintha nem is létezne, egyedül a főkomornyiki mivoltában létezik, ez határozza meg őt. A valóságtól mintha egy fátyol választaná el, ami csak ritkán libben fel, hogy bejöjjön rajta egy kis élet: ekkor feldereng neki valami az élet valódi mivoltát illetően, elkezd érezni valamit, aztán a fátyol szép lassan visszaereszkedik és Mr. Stevens megint visszaköltözik biztonságot nyújtó kis világába. Nagyon különleges ember ő: egyszerre csodálatra és szánalomra méltó. Olyan tragikomikus az egész élete, személyisége, hogy nem tudja az ember, hogy sajnálja vagy a végletekig tisztelje. Bár azt gondolom, hogy ő egészen biztosan jobban örülne az utóbbinak. Így hát: Tiszteletem, Mr. Stevens.




Olvasás közben folyamatosan az járt a fejemben, hogy én ezt a kisregényt simán feladnám kötelezőnek a középiskolákban: ebből aztán tanulhatnának választékos beszédet, udvariasságot, méltóságot és még egy kis történelmet és "bölcsességet" is.

Egyébként a könyv nemrég Napok romjai címmel jelent meg a belőle készült film után, amit hétvégén meg is fogok nézni.