Szeretem az olyan regényeket, amelyekben a művészetnek nagy szerepe van. Ezért is figyeltem fel Annamarie-nál erre a könyvre. De ahhoz képest, mint amire számítottam, gyengébb volt a regény... Vagy én vagyok különösen kukacos kedvemben mostanában - nem tudom...
A történet egyik szála Leningrádban játszódik a II. világháború alatt, amikor a németek körbezárták a várost. A lakosság a pincékben bújkált. Még az ostrom előtt, a front közeledtével az Ermitázs összes műtárgyát összecsomagolják és biztonságos helyre evakuálják. Ebben segédkezik a főszereplő, a múzeum egyik alkalmazottja, a fiatal Marina. Éjt nappallá téve dolgoznak, majd a bombázások elől az Ermitázs pincéjében húzzák meg magukat.
A másik szál Marina időskorába repít minket, Amerikába. Az Alzheimer-kórral harcolva, az idős hölgy egyik unokája esküvőjének környékén emlékszik vissza a háborús hónapokra és férjével való szerelmének kezdetére...
Az tetszett, hogy a történet szerkezete nem egyszerű lineáris volt, hanem a múlt és a jelen párhuzamosan volt jelen. Van benne egy-két olyan rész, ami gombócot okozott a torkomban. Régen olvastam ennyire torokszorítóan szomorú, szuggesztíven ábrázolt jelenetet, mint amikor az ostrom sokadik hónapjában, amikor már mindenki az éhhalál szélén áll, Marina a családja egyetlen táplálékát, nagybátyja életének egyetlen esélyét, egy tábla csokoládét megoszt egy vadidegennel, akinek lehet, hogy ezzel az életét menti meg...
Az írónő stílusáról nem tudok mit mondani, mert nem volt különösen érdekes vagy jó, de rossz sem... De a történet sajnos túl rövid volt, a művészet szépsége, ereje valahogy nem jött nekem annyira át, mint vártam. Maga a történet kicsit különleges volt a helyszín miatt, de a szerelmi vonal sem volt számomra igazán egetrengető benne.
De azért le a kalappal az írónő előtt, mert hihetetlen energiát fektetett az ermitázsbeli festmények tanulmányozásába és pontos leírásába.
Nálam:
(Kicsit utánaolvastam Leningrád ostromának, mert szégyen, de ha valaha is tanultam erről, most se kép se hang. Megdöbbenve olvastam, hogy 900 (!) napig vonták gyűrűbe a németek a várost, céljuk a kiéheztetés volt, ami részben sikerült is....Közel egymillió ember halt meg az ostrom alatt...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése