2009. április 11., szombat

Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra

Ahhoz képest, hogy pár napja azon siránkoztam a blogomban, hogy nem tudok olvasni, most olvastam ki 2 nap alatt ezt a könyvet. Elvittem a lányomat játszani a könyvtárba és kezembe akadt ez a könyv. Mivel rövidke és az első pár mondata azonnal megfogott, úgy gondoltam ráhangolódom kicsit Murakamira az On-line Könyvklubban bevállalt Kafka a tengerparton előtt. És nem csalódtam ebben az íróban, akitől korábban a Világvége és a Keményre Főtt Csodaországot olvastam, ami nagyon tetszett.

Érdekes, hogy a két könyv témája annyira, de annyira más. A stílus mégis teljesen azonos. Úgy látszik Murakaminak nagyon kiforrott, jellegzetes ez a stílusa, de ez nem baj, mert nekem nagyon bejön. És hogy milyen is? Nehéz megfogalmaznom, de ha muszáj lenne mondanom valamit, valahogy úgy fogalmaznék, hogy nagyon letisztultan, higgadtan, intelligensen, ugyanakkor titokzatosan, filozofálásra hajlamosan ír. És amíg az előző regényéből hiányoltam kicsit az érzelmeket (de hát ott teljesen másról volt szó), itt aztán voltak dögivel.

A regényben ugyanis Hadzsime, egy japán fiatalember meséli el nekünk életét, életének legintenzívebb érzelmi időszakát, nagy szerelmének történetét. Simamoto-t még gyerekként, 12 évesen ismeri meg, nagyon közeli barátok lesznek, de 1-2 év múlva költözés miatt megszakad a kapcsolatuk. 25 évvel később találkoznak újra, amikor Hadzsimének már családja, gyerekei, egzisztenciája - egyszóval jól működő kis élete van. Hogy Simamoto milyen változásokat hoz az életébe, arról győződjön meg mindenki maga, megéri, higgyétek el :-)

Murakami nagyon hatásosan érzékeltette Hadzsime érzelmeit, gondolatait. Teljesen felzaklatott helyenként, amikor olvastam...
Egyébként a regény hangulatáról az egyik kedvenc filmem, Wong Kar-Wai Szerelemre hangolva c. filmje jutott eszembe, ami egy remekmű és szintén távol-keleti. És érdekes módon nagyon hasonló eszközöket használ. Lehet, hogy ez a távol-keleti művészek sajátossága? A szereplők keveset beszélnek, de amikor igen, akkor minden szónak súlya van. Sokat mondóak a csendek, az arckifejezések, a mozdulatok és a csend által generált látszólagos nyugalom mögött valami nagy feszültség van, és ezt annyira szeretem...

A könyvben a Világvégé-hez hasonlóan megjelenik a valóság és álom motívuma. Valószínűleg az író sokat gondolkodik ezen a témán, hogy mi is a valóság. Mit tekinthetünk annak, hol van a határa?

Nagyon tetszett a könyv, egy fokkal még jobban is, mint a Világvége. Úgyhogy nagyon várom a Kafkát és azt hiszem lett egy új kedvenc íróm. Nekem nagyon bejön a stílusa. Viszont szerintem Murakami az az író, aki eléggé megosztja az embereket, ez a stílus szerintem sokaknak egyáltalán nem fekszik, viszont sokaknak meg nagyon. Örülök, hogy ez utóbbiakhoz tartozom.


1 megjegyzés:

Thomilla írta...

A Kafka jó választás következő olvasmányként, én is nagy rajongója vagyok Murakami könyveinek!