Szalay Lenke: Mogyoró

Még ártatlan április idején kezdtem el a könyvet, bele-bele olvastam mókás május havában is, de a nagy vizsga miatt végül jámbor júniusra halasztottam. Valamilyen módon nemrégiben- már nem is emlékszem hogyan- kiderült, hogy bár én egész eddig abban a hitben éltem, hogy gyermekkoromban rengeteg (értsd: RENGETEG) pöttyös/csíkos könyvet olvastam, szóval felfedeztem, hogy ez koránt sincs így. Egészen pontosan rengeteg (értsd: RENGETEG) olyan pöttyös/csíkos könyv van, amiről még nem is hallottam. Na, hát ez is közéjük tartozott!

Mogyoró, vagyis Madár Katalin, becenevéhez illően aprócska, mondhatni mogyorónyi kislány, aki igazi kis fruska. Komoly kisiskolásként mindenről megvan a maga elmélete, és azt nem is győzi hangoztatni; illetve neki is, mint számos gyermekkönyv szereplőnek van egy különös hajlama arra, hogy legjobb szándéktól vezérelve kisebb-nagyobb bajba keveredjen. Kedves, hétköznapi történetek osztják fejezetekre a könyvet.

Az első pár fejezetet leszámítva igazán tetszett a könyv. Az is csak azért zavart, mert a narrátorként funkcionáló, Mogyoróval olykor-olykor találkozó néni, nem átallott minden alkalommal rápirítani Mogyoróra, ha az nyelvi hibát vétett. Az Intőkönyvem újraolvasása óta picit jobban észreveszem a népnevelő szándékot ezekben a történetekben, ami talán gyermekként még nem is olyan zavaró. Akkor úgyis úton-útfélen nevelik az embert. Mégis azt mondom, le a népnevelő nénikkel!