Francesca Marciano: Szerelmem, Róma

A regény 3 generáción keresztül ível, a francia nagymama, a lánya és két (szintén lány) unokája történetét meséli el. A második világháború előtt kezdődik és 1994-ben ér véget. Pugliában, Rómában és New Yorkban játszódik. Az olasz csizma sarkában álló, a család tulajdonában lévő, sokat látott Vörös Házban (Casa Rossa) indul és oda tér vissza.

A mesélő az egyik unoka, egy kicsit az ő szemszögéből ismerjük meg a családot, ugyanakkor olyan epizódokat is leír, amelyeknél ő nem volt ott.

Sokat gondolkodtam, mennyit írjak le a történetből. Ugyanis folyamatosan olyan fordulatok történnek benne, amelyek a sztori későbbi történéseit alapvetően befolyásolják, és nem szeretném lelőni a poént. Pedig az sok van benne. Sok-sok mondat, mozzanat, amikor megállunk és kicsit elgondolkozunk, vajon, mi hogy is élnénk, dolgoznánk fel egy-egy helyzetet, várjuk mi lesz a következő fordulat, és örülünk, hogy ez az egész nem velünk történt meg.

Arra jutottam végül, hogy nem sokat árulok el. Van a regényben egy politikai szál is, sőt tulajdonképpen e köré van fonva a történet (a rendszer elleni szélső-balos terrorizmus a 70-es években Olaszországban), de nem kell megijedni, ennél sokkal többről van szó.

Testvéri, anyai és gyermeki kapcsolatokról, családi titkokról, bűnről és bűntudatról, árulásról és megbocsájtásról.

A könyv írója Francesca Marciano olasz színésznő, forgatókönyvíró.

Eredeti cím: Casa Rossa

Kiadó: Ulpius-ház, 2006

Oldalak száma: 398

Joyce Carol Oates: Napforduló

Ez az első könyvem Oates-tól és nagyon kellemes meglepetés egyben. Ez a nő ugyanis tud írni. Sokat hallottam már a nevét, de sosem éreztem késztetést, hogy megismerjem a regényeit, úgy látszik most jött el az ideje - az OKK-nak köszönhetően.

Igazából a fülszövege ragadott meg. Szeretem az ilyen történeteket, ahol két v. több teljesen eltérő egyéniség kerül kapcsolatba egymással és az ő közös sorsuk alakulását követhetjük nyomon.

Monica válása után érkezik egy pici vidéki amerikai városba, ahol a fiúkollégiumban kap tanári állást. A városka különc művészével, Sheila Trask festőnővel valamiért felfigyelnek egymásra, bár jobban nem is különbözhetnének. Monica szőke, érzékeny, "hétköznapi", gyakorlatias fiatal nő, míg a kicsit idősebb, negyvenes, sötét hajú és tekintetű Sheila tipikus művészlélek: érzékeny, gyenge idegzetű, csapongó, rapszodikus, a "földhözragadt" dolgokhoz semmi érzéke. Gyakran még enni is elfelejt, annyira belefeledkezik az aktuális munkájába, problémáiba. Ennek a két nőnek a feszültséggel teli barátságát, kapcsolatát tárja elénk az írónő igazán érdekes stílusban.

Oates ugyanis mellőz minden szenvelgést. Tisztán, a lényegre szorítkozva, ömlengés és ciráda nélkül meséli el a történetet. Mégis rendkívül élvezetes a stílusa, annyira élő világot teremt, mintha egy filmet néznénk, ugyanakkor az amerikai kisváros és az események hangulatát is tökéletesen visszaadja. Mivel elég sok a főszereplők között a nézeteltérés, a könyv hangulata általában idegtépő, mintha egy pszichotrillerbe csöppentünk volna. Folyton vártam a "robbanást", a nagy eseményt, ami majdnem bekövetkezett, de igazából mégsem, és ez így volt jó, mert így életszagú maradt.

Oates nagyszerűen ábrázolta, hogy két ember milyen elképesztő mértékben tud hatni egymásra, függeni egymástól. Igazából nem is lehet megmagyarázni, hogy miért... Milyen erős kötelék lehet köztük, ami szerintem nem puszta barátság (és itt nem szerelemre gondolok), hanem egy megfoghatatlan valami, talán függőség, vagy az ellentétek vonzódása, nem is tudom...

Tetszett az is, hogy Oates nem rágott a szánkba mindent, nem kaptunk magyarázatot mindenre. Többször nem értettem, hogy egyes eseményeknek mi is volt a mozgatórugója, kimaradt egy-egy láncszem. Volt, hogy ez zavart, de végül is ha belegondolok, kívülről mutatta a szereplőket, csak nagyon felületesen engedett betekinteni a legbelső világukba, sőt, Sheiláéba nem is, csak Monicáéba kicsit. De talán azért nem tette, mert ezek a nők maguk sem tudták volna elmagyarázni és megindokolni tetteiket, annyira instabilak voltak... Nagyon érdekes volt, na.

Kedvenc mondatom: "Talán azért nincs megoldás, mert nincs probléma."

És a címe is nagyon-nagyon találó. Jó ez az írónő.




(Ez a film jutott eszembe róla, nemrég láttam. Kicsit hasonló téma. Itt is két nő feszült kapcsolatáról, egymástól való függőségéről van szó. Kitűnő színészi alakításokkal. Csak annyit mondok: Judy Dench és Cate Blanchett.)

Kerstin Gier: Halálom után felbontandó

Gerri a harmincas évei elején jár és egy kiadónak szerelmes füzetecskéket ír,olyasmit mint magyarul is megjelenő Romana,Júlia és társai.A családjában Ő az egyedüli aki nem szőke,nem diplomás,és a munkája sem hangzik jól,de Gerri nemcsak ezek miatt nem érzi jól magát.Egyedül van nincs senkije, akije meg volt elvette feleségül azt a nőt akit mindig is utált....szóval tipikus mai szingli aki végre új életet akar,de ahelyett,hogy belevágna inkább feladja..arra az elhatározásra jut,hogy mindenkinek jobb lesz ha eltűnik örökre.Mivel nem egy bátor fajta,és anyja tálcán vagyis inkább dobozban kínálj a megoldást az altató mellett dönt.

Szépen felszámolja az életét,kiüríti a lakását majd megírja mindenkinek azt ami a szívét nyomja,amit az illetőről gondol legyen az a főnöke,barátnője,anyja vagy valamelyik rokon.
A levélkék útnak indulnak,Gerri pedig egy pazar ruhában talpig sminkben,egy szállodai szobában készül a nagy lépésre,ám ekkor belefut egyik ismerősébe aki Gerrinek sírja el bánatát,miszerint felesége megcsalja őt,most is a szálloda egyik szobájában hetyegnek....Gerrinek gyorsan ki kell találnia valamit,hiszen nem mondhatja a férfinak,hogy bocs'épp halni készülök!!!.....igen jól gondoljátok Gerri minden igyekezete hiábavaló,az utolsó felvonás elmarad,ám másnap reggel mire Gerri észbe kap az összes ismerős a kávéja mellé megkapja a búcsúlevelet is amelyben nem éppen hízelgő hangnemben íródott...

És itt kezdődik a második felvonás.amelyben kiderül,hogy érdemes volt-e ennyire őszintének lenni? Ki az aki örökre megharagszik,és ki az aki megbocsájt? és vajon Gerri talál egy hasonlóan lökött társat magának?

Kerstin Gier annak ellenére ,hogy német remek humorral lett megáldva,és bár a történet lehetett volna könnyfakasztó is egy percig sem hullajt könnyeket az ember.
Ismét egy üde színfolt a csajos könyvek palettáján.

Lisa Jewell:Vince és Joy

Lisa Jewell-től korábban a 15perc Hírnevet olvastam,és tetszett,hogy a klisés csajos történetbe belecsempészett egy kis pluszt is.Ebben a sztoriban az első szerelem el nem múlásáról olvashatunk,hihető,normális egyáltalán nem csöpögős stílusban.

Joy és Vince tizennyolc évesek mikor egy nyári vakáció alkalmával találkoznak,Joy egy családi traumát próbál elfelejteni,Vince pedig egy betegségéből adodó műtét után lábadozik.

Mindössze egy hét az aminek elég kell,hogy legyen arra,hogy egymásba szeressenek és végre lerázzák a szüzesség béklyóját magukról-ugye ,hogy nem kell tizennégy évesen már szexelni????????-üzenet a mai tiniknek.
Ám egy átszerelmeskedett éjszaka után Vince másnap csak egy levelet talál a küszöbön aminek felét elmosta az eső.....

Így kezdődik illetve folytatódik Vince és Joy élete,egészen középkorukig.Hol Vince hol Joy életét követjük nyomon fejcsóválva hiszen mindenki érezte már milyen az igazi szerelem mégis hány és hány ezer ember alkuszik meg ma is ,figyelmen kivül hagyva a hetedik érzékét, a szíve dobbanását.

Van olyan barátnőm aki ugyanazt csinálja mint a könyvbéli Joy és Vince -állandóan megalkuszik,és én hallgatom a szokásos mondatokat-Szeretem de....kedves csak.....ha ilyen mondatok elhangzanak vagy akár csak megfogalmazódnak akár egyik akár másik félben,akkor jó ha tudja ,hogy NEM az igazival van.
(Akár terápiás könyvként is remekül funkcionálhat,azoknak akik elszalasztották vagy meg sem találták a másik felüket.)

Vince és Joy jó pár évig csak kerülgetik egymást,néha -néha felbukkanva egymás életébe,hol egy macskának,hol egy jó barátnak köszönhetően,hogy aztán újra visszatérjenek saját is kialkudott boldogtalanságukhoz,mert nem akarták elhinni,hogy ami azon a nyáron történt örökre szólhat.....
Annyi két másik név is lehetne a cím,a történet bizonyosságot ad arra,hogy mindenkinek megvan a saját igazija csak van aki nem ismeri fel! vagy éppen olyan okok miatt mint Vince és Yoy elsodródnak egymás mellől.
Vártam,hogy majd a történet szirupos,csöpögős lesz de remek lett a befejezés is.

"...Ez a bajom ez a nagy szerelem ,és nincs rá gyógyszerem...."

Az Ulpius remek munkát végzett,lett légyen szó a fordításról vagy a borítóról!!!

Dennis Lehane: Vihar-sziget

Ez az a könyv, amitől mindenki el van ájulva, hogy hú, mekkora fordulat, meg seggreülés lesz a végén :) Na, most így nekikezdeni egy kriminek, hogy mindenhol ezt olvasod...? Így nagyjából a felénél tudtam, hogy kb. mi lesz a vége... Nem konkrétan, de a lényeget. Mondjuk voltak is erre utaló jelek benne azért szerintem. Ettől függetlenül Lehane megint nagyon jót alkotott.

A történet egy Boston közelében lévő pici szigeten játszódik, ahová Teddy és Chuck, a két rendőrbíró érkezik, hogy egy, a szigeten lévő elmegyógyintézet és börtönkomplexumból eltűnt ápolt nyomába eredjen. A hangulata ezek után milyen lehet, ha nem nyomasztó. Pszichiátriai betegek, ápolók, orvosok és ráadásul egy kurva nagy vihar, sőt hurrikán, amitől nem lesz a történet vidámabb. A hely a két rendőrnek kezdettől fogva gyanús, valami nem stimmel itt, mindig ezt ismételgetik. Később kiderül, hogy Teddy tulajdonképpen egy másik, saját személyes ügyét jött rendbe tenni a szigetre. Azt az embert akarja ugyanis "meglátogatni", aki szerepet játszott felesége halálában, mivel ő is ebben a börtön-gyogyóban raboskodik. Ettől jól megbonyolódik a történet. És ha ez nem lenne elég, Teddyt hallucináció szerű rémálmok gyötrik migrénje (vagy az arra kapott gyógyszer) miatt, hogy tegyünk még rá egy lapáttal. És ha még ez sem elég, akkor.... Olvassa el mindenki, jó kis pszichotriller. De utána fél napig szigorúan rajzfilmeket nézni, mert nagyon rá tud telepedni az emberre ez az elmebeteg hangulat.

Nem is tudom, nekem Lehane előzőleg olvasott könyve, a Titokzatos folyó talán egy fél fokkal jobban tetszett, annak a stílusa, hangulata sokkal jobb volt, életszagúbb volt az egész - mondjuk ennél nem nehéz. Az volt még a bajom ezzel, hogy hasonló ötlettel már valahol mintha találkoztam volna, de meg nem tudnám mondani hol...

Borzongásra, őrületre, elhűlésre vágyóknak kötelező!

Nicholas Sparks: Válaszúton

N. Sparks hozta a formáját, a megszokott stílusát. Egy rövid –jelenben játszódó-prológust követően a (nagybetűs) SZERELEM bontakozik ki a szomszédok között hihetetlen gyorsasággal. Úgy, ahogy a könyvekben, filmekben szokott lenni: van egy jóképű, „biztosan-fehérített fogsorú”, életvidám fickó, és van egy lány (akinek van szerelme). A közöttük lévő szomszédi kapcsolat (mérgelődés, düh, harag a másik személy ellen) átalakul hirtelen tömény imádattá. Kicsit elkeseredtem, hova tűnt a megszokott Sparks-i könnyezés, romantika, meghatódottság, ami a filmvásznon mindig megjelenik………….., de jött a második rész, amiben a prológus, azaz a jelen folytatódik. Mi van Travis és Gabby szerelmével, családjával? Miért tölti a férfi a kórházban a mindennapjait? Hogyan alakul további életük és szerelmük?

Travis és Gabby találkozását, szerelmét, további életüket tudhatjátok meg ebből a regényből. A történet felett szivárványos, boldog foszlányok vannak, nincsenek benne kidolgozva olyan fontos dolgok, amik ennek a tökéletes boldogság eléréséhez szükségesek. Ebben a regényben is megtörténik egy tragédia, ami megváltoztat eseményeket, ami az eddig felállított fontossági sorrend átgondolására késztet.

Nicholas Sparks a mai, modern romantikus könyvek kedvelőinek ismét kedvében próbált járni, de számomra nem alkotott maradandót (szerintem a „Szerelmünk lapjait” meg sem közelíti).

Alex Garland: A Part

Az ehhez hasonló, "kultuszkönyvnek" nevezett alkotások eddig nem igazán jöttek be nekem. Mondjuk tény, hogy vagy 10 éve olvastam ilyeneket (Zabhegyező, Úton stb.). Lehet, hogy épp rossz életkorban, a huszas éveim elején. Ezekhez vagy fiatalabbnak vagy idősebbnek kell lenni, úgy látszik ;-)

A part viszont nagyon tetszett. Lehet, hogy hozzájárult, hogy közvetlenül a nyaralás után olvastam, és eléggé bennem volt még a tengerpart-feeling.

A történet elég egyszerű. Az angol Richard a huszas évei elején jár és össze-vissza utazgat a világban, főleg egzotikus országokat látogat előszeretettel. Egy alkalommal Thaiföldön egy szállodában valaki egy titkos és a turisták között suttogva terjesztett édeni helyről, a Partról ad neki egy térképet, majd másnap szépen meghal... Richard persze kapva kap az alkalmon és bár fogalma sincs mi ez a hely, felkerekedik. Magával viszi a szállodai szomszédait is, egy francia szerelmespárt, Étienne-t és Fracoise-t. Hármuk között barátság alakul ki. Sikerül végül megtalálniuk a Partot, ahol hosszabb időszakot töltenek el. De persze az édeni helyen is adódnak problémák...

Tetszett az elbeszélő Richard személye, humora. Számomra hiteles volt. Egy kellően őrült kalandor, aki mindenben benne van, bár még félig gyerek. Mondjuk nem volt nehéz Garlandnak így előadnia magát, hiszen 26 évesen írta a regényt.

Nagyon tetszett a regény hangulata is. Igazából nagy események nincsenek benne - a vége kivételével, mégis élvezet olvasni, mert azt a szabad, laza "minden lehet" érzést közvetíti, amit az ember fiatal korában érez.

Bohókás fiatalok, fű, tenger, paradicsomi hely.... magukból kifordult emberek. Érdekes dolgokat mondott nekem a könyv, pl. hogy a látszat ellenére miért nem jó az édeni állapot - egy idő után. Hogy miért van szükségünk a civilizációra, még akkor is, ha a hétköznapokban hányunk már tőle és legszívesebben egy háborítatlan, lakatlan szigetre menekülnénk.

Fiataloknak, lázadóknak, álmodozóknak, idealistáknak kötelező.




Aki esetleg nem tudná: film is készült belőle Leonardo DiCaprio-val a főszerepben, amit láttam is régebben, de semmire nem emlékeztem belőle, kivéve, hogy a hangulata annak is tetszett.

Scharten-Antink - Giorgione

„Zúgnak a harangok! Hirtelen kondult meg mindahány, és mint förgeteg, beléhasítanak az őszi délután álmatag csöndjébe. Fönt, a San Marco harangtornyában szinte mámorosan kavarog a zengő-bongó hangorkán. Válaszul a tér túlsó végéből fölcsendül a San Geminianó éles, átható csengettyűszava.”

Giogio da Castelfranco (1477/78-1510) a reneszánsz vezető velencei mestere. Az életrajzi adatok meglehetősen hiányosak. Életműve nagy részét alig több mint tíz év alatt alkotta.

Scharten-Antink könyvében Giorgionét gyerekként ismerjük meg, amint máshogyan szemléli az őt körülvevő világot. Elbűvöli a színek és formák játéka, a zene szeretete. Már ekkor gyönyörűen énekel, és varázslatos hangja egész életében vele tart. Bellini mester egyengeti kezdeti próbálkozásait a festészetben, és Giorgione gyorsan tanul. Mestere minden szavát issza és tiszteli. Gyakran énekel a műhelyben, hogy felpezsdítse a munkával töltött órák hangulatát. Amikor a sjaát útjára lép, olyan kérdések kezdik foglalkoztatni amelyek a festészetet a többi művészeti ág fölé sorolják. Nagy kihívásnak tekinti, hogy hogya lehetne a szobrok három dimenziós varázsát a vásznon is létrehozni. Ifjúként Giorgione találkozik a mindent elsöprő szerelemmel, Ceciliával, akit azonban apja máshoz ad feleségül, mert nem bízza lánya jövőjét egy festőre. Cecilia iránt érzett szerelme az utolsó percig elkíséri, szenvedését enyhítendő több képben megörökíti vonásait, hol Mária, hol Vénusz alakjában, de alkotását sosem találja méltónak Ceciliához. Giorgione rövid élete alatt Velencében többször pusztít a pestis, és végül a festőt is eléri a gyilkos kór.

Ez a történet a festészet a zene és egy nő iránt érzett szenvedély egyvelege. Vermes Magda csodálatos fordításának köszönhetően olykor-olykor vissza kell ugrani egy bekezdés elejére, hogy élvezzük a nyelvezet szépségét. Giorgione élete maga a színtiszta alkotóművészet, melynek ihletője egy nő. A könyv oldalait olvasva a korabeli Velencében barangolhatunk, meghallgathatjuk a Szent Márk tér harangjainak csodálatos játékát.

Lévai Katalin: Varázskert

Ebben a könyvben adott egy Nő (vezető szerkesztő egy újságnál), aki E/1 személyben meséli el életét, gondolatait. Adott két férfi, aki a szerelmet hozta a Nő életébe.

1. Férfi: Dénes, a Férj, egy jólszituált sebész, aki biztonságot, a jólétet, a fiúgyermeket adta a Nő számára (kell ennél több?-- L kérdezi a férj) Életük sterilitásban zajlott, Erzsike tartja rendben a lakást. Itt zajlik a Valódi élete.

2. Férfi: Mirkó, egy félig szerb ember, aki a Nő számára a nagybetűs SZERELMET, jelentette, ő testesíti meg számára a szenvedélyt, a valós életet, az örömöt, az igazságot. Mirkóval való életét a Nő álmodta meg magának.

A helyzet és a probléma: nagyon klassz párizsi nászút után, ahol együtt járták szerelmesen a sikátorokat, fedezték fel a turistákon kívül eső zeg-zugos területeket, hazatértek, és elkezdődött az ÉLET. Egyre kevesebbet beszélgettek, teltek a napok egymás mellett, egymás nélkül. Dénes fél év után megcsalta a feleségét, természetesen a feleségét hibáztatta: „A te hibád, hogy így történt, miért nem vigyáztál rám jobban.” Megszületett a fiúk, Ari, aki 18 évesen lelépett otthonról a barátaihoz, a steril környezetet felváltotta egy heavy metál zenekar, a hozzá tartozó bulikkal, élettel.

A Nő élte tovább életét, egyre nehezebben viselte a házukban megbújó magányt, elszigeteltséget, sznobizmust és egyre többet fantáziált Mirkóval, a köztük lévő szerelemmel.

Hogyan próbálják meg helyrehozni házasságukat? Van-e esély majdnem 20 év”egymás mellett, de mégis külön”-élést megváltoztatni? Hogyan kezdi el a Nő szavakba önteni gondolatait? Meddig mehetünk el a fantáziálásban még egészsége gondolatokkal? Tartósan együtt lehet-e maradni ilyen „kapcsolatban”, házasságban?

A könyv tulajdonképpen tetszett. Tetszett a fogalmazás, a gondolatok szavakba öntése. A vége ránk van bízva—titok.

A Nőt valahogyan nem sajnáltam, nem értettem meg a vívódásit, nem értettem egyet a cselekedeteivel. Ahogy fia fogalmazta meg neki: „De mama, fel kéne végre nőnöd! Te még ma is az álmaidban élsz.”

(A könyv hátoldalán található írás szerint sok ezer nő fantáziavilága szólal meg ebben a könyvben. „Mindenkinek megvan a maga Mirkója, képzeletbeli barátja, szerelme, akivel feledhetetlen, veszélyes és felkavaró pillanatokat élhet át. Mirkó: mi vagyunk. Mindazok, akiknek szenvedélyes a lelke, akik nem érik be a hétköznapi élet tapasztalataival, hanem annál sokkal többre vágynak.” …….és rám már megint nem igaz, azt hiszem valami gond van velem, vagy nekem a könyvek jelentik Mirkót???)

(mert volt egy rész, amikor Mirkó nagyon benne volt a Valóság-ban, ezt nem értettem, de biztos bennem van a hiba.)

Simon Scarrow: A sas vadászata

A sas vadászata már a harmadik, s ez idáig a legizgalmasabb darabja Simon Scarrow történelmi regényfolyamának, amely a Kr. u. 40-es évekbe, Róma britanniai hadjáratának idejébe kalauzolja az olvasót.

Miután nem sikerült legyőzni Caratactust, a kelta törzsszövetségek hadvezérét, a Britanniában állomásozó római hadsereg hosszúhadjáratra rendezkedik be. A római történelmi figurák mellett megjelennek a kelta hősök is, mint például Boudica és jövendőbeli férje, az icenus herceg, Prasutagus. Scarrow karakter ábrázolása azonban jól mutatja, milyen keveset tudunk ezekről a hősökről, noha Arthur királlyal ellentétben ők már mind, hús-vér történelmi személyek. Boudica kifejezetten kidolgozatlan, élettelen figura, de Prasutagust is elnagyoltnak érzi az olvasó, ahogy a szerző erős, de ostoba harcosként jeleníti meg, és nem igazán érti, hogy lehetett belőle druida tanonc annyi ésszel. A könyvben megjelenő hiányosságok azonban nem a történelmi feljegyzések hiányosságaiból fakadnak, hanem az író szakmai hiányosságaiból.

Scarrow nem kíméli a druidákat sem. Képzeletbeli druida társasága, a Sötét Hold hadsereggel rendelkező, vérszomjas, vallási fanatikus papok gyülekezete, akik a legsötétebb pogány isteneket dicsőítik, és nem borzadnak vissza az emberáldozatoktól sem. Ezek az emberáldozatok azonban nagyban különböznek a történelmi feljegyzésekből ismert szertartásoktól. Míg a másutt olvasható, emberáldozatot követelő druida rituáléknak a legtöbbször meghatározott célja és természetesen menete, módja van, addig itt az emberáldozat csupán oktalan vérontásként jelenik meg. Az író 2001. szeptember 12-én fejezte be könyvét és a modern kori párhuzam teljesen nyilvánvaló. Kár. Ennek ellenére a druidák kegyetlen vérontásai teszik izgalmassá, már-már félelmetessé a könyvet, és ez az, ami dinamikát ad az amúgy meglehetősen egyszerű cselekménynek.

Ahogy a hősei, úgy változnak Scarrow könyvei is. Az elsőt egy szuszra olvastuk ki és néhány jelenetnél percekig röhögtünk hangosan. A második részben a cselszövéseké volt a főszerep, így a cselekmény is lassult, hiába a sok fondorlat. A harmadik könyv ismét izgalmasabb, de sokat rontanak rajta a vázlatos karakterek, és nagyon nagyon hiányoznak a vicces jelenetek, amelyek az első részben főként az emberi tökéletlenségre épültek.
Cató alakján viszont érezni, hogy a szinte kamasz, 17 éves rabszolgafiúból, aki a császári palota pompájából került a hadseregbe, mostanra, noha csupán másfél év telt el, felnőtt férfivá és kiváló katonává érett. Ezt az érzést erősítik az író visszapillantó jelenetei is, amelyekben Cató a régi önmagáról és a mostani énjéről elmélkedik.

A sas vadászata egy korszak lezárultával végződik, és noha az angol eredetiben jelenleg legalább 10 kötetes a sorozat, az eladási mutatók ismerete hiányában felmerül az olvasóban, hogy vajon lesz-e újabb rész magyarul, vagy a magyarországi kiadó trilógiává zsugorítja a regényfolyamot a gazdasági válság negatív hatásaira hivatkozva. Pedig azok után, hogy az első három könyv annyira különbözik egymástól érdekes lenne látni, mit mutat az író a negyedik kötetben.

Nina Stein: Katalin leányai

A fülszöveg misztikus, izgalmas történelmi regényt ígér és azt is kaptam ezzel a könyvvel.
Egy Mira nevű történészhallgató lány házidolgozata készítése közben egy fotón rejtélyes, addig nem látott mintázatú terítőt vesz észre. Barátjával nyomozásba kezdenek, nem hagyja nyugodni őket, hogy honnan származhat ez a különösen dekorált textil. A kutatás során levéltárakba, múzeumokba kalauzolják az olvasót, ahol a vártnál sokkal érdekesebb és titokzatosabb dolgok derülnek ki. Titkos társaságok, alkímia, ősi tudást raktározó könyvek és azok megőrzése kerül a két fiatal látóterébe. Mindezek kiindulópontja pedig egy leánynevelde, amelyet egy különc testvérpár, Anitta és Lancor alapított. Anitta naplófeljegyzései is napvilágra kerülnek, melyek segítenek Miráéknak kibogozni a történetet.

A könyv első pár oldalának elolvasása után én is késztetést éreztem, hogy kutakodásba kezdjek :) De csak az írónő után, aki az impresszum (vagy mi) szerint valójában Pető Andrea, ha minden igaz és jól értelemezem a borító belső oldalát. Ő pedig, nem meglepetés, egy történész-szociológus nő, akiről annyit tudtam meg az internetről, hogy kiemelten foglalkozik a nők helyzetével és szerepével a történelemben. A könyv címe és témája alapján is szinte biztos, hogy őt takarja a Nina Stein álnév.

Nos, azt kell mondjam, hogy ez a regénye nem sikerült éppen rosszul a történésznőnek, sőt azt gondolom, hogy írni is tud, mert odaszegezett a székhez, nehezen tudtam letenni a könyvet még hibái ellenére is. A kutatás folyamata számomra hiteles és élvezetes volt, nem is lehetett másképp, hiszen szakember tollából olvashatjuk a történetet. A sztori is nagyon érdekes volt, tényleg. Viszont nekem, mint laikusnak voltak azért problémáim vele. Túl sok volt ugyanis az információ, nagyon összetett volt a megoldáshoz vezető történések összessége, egy átlagos (nem történész) agy számára nehezen befogadható és átlátható. De ez még nem lett volna olyan nagy baj, mert volt már máskor is példa arra, hogy folyamatosan vissza kellett lapoznom lecsekkolni, hogy ki kicsoda és mit miért, mikor tesz. De nekem gondjaim voltak itt az ok-okozatokkal, a logikus történetszövéssel is... Úgy érzem, hogy bizonyos eseményeknek nem igazán volt logikus előzménye, valahogy légbőlkapottak voltak, a semmiből bukkantak fel. Ez zavart.

A lezárása is kissé összecsapottnak tűnt nekem. Kár érte, mert alapvetően egy nagyon jó kis sztori lehetett volna, ha alaposabban (ill. kevésbé szerteágazóan) van kidolgozva. A kevesebb néha több, mint tudjuk... Remélem az írónő fejleszti egy kicsit a kreatív vénáját, mert igazán remek és izgalmas történelmi regényeket írhatna.

Mindenesetre ajánlom azoknak, akik szeretik a titokzatos, a múltba messze visszanyúló, nyomozós történeteket, hátha ők jobban átlátják ezt a szövevényes regényt és jobban megértik az összefüggéseket is.




(A cím kissé csalóka, mert nem a leányneveldében játszódik a történet, Katalin leányainak más szerepe van a történetben, de aki majd olvassa, megérti. A borító viszont nagyon tetszik - csillagos ötös.)

Kiadja: Athenaeum

Jane Green.Esélyek városa

Jane Green olyan mint egy jól bevált kedvenc édesség,tudod mit kapsz és a pénzedért és elégedett vagy evés után is.

Green minden könyvében emberi kapcsolatokat jár körbe,ez esetben a barátokat vette nagyító alá.

Holly,Olívia, Saffron(milyen név ez????)Paul és Tom iskolás koruk óta barátok,együtt élték át a viharos kamaszkort majd együtt indultak a felnőtt életbe,az évek alatt ugyan meglazult a kapcsolatuk,de nagyjából mindig tudtak egymásról,persze már nem volt idejük éjszakákat átbeszélgetni,és hetente összejönni.

Egy nap rémes hírt kapnak ,egyikük Paul egy merényletben meghal,árván hagyva két gyermekét és feleségét.A temetés után a barátok egymásba kapaszkodva próbálják meg feldolgozni ,hogy elveszítették Pault....és minél több időt töltenek együtt ,nyilvánvalóvá válik,hogy mindegyikük élete valamilyen módon válságban van.És nem elég,hogy régi problémáikat hurcolják magukkal,jönnek az újabbak amiket együtt próbálnak megoldani.

A nagy probléma megoldás Paul és Anna házában teljesedik ki ,ahol végre mindenki révbe érhet....

Green most is nagyon jó karaktereket teremtett,igaz nekem kicsit unalmasak a figurái már így a negyedik könyvhöz érve.Nekem túl egyszerűek a karakterek,van a kedves, a csélcsap, a szingli,a határozott stb de nincsenek átmenetek köztük.

De most is sikerült egy remek nyári történetet megírnia,és megkímél a sablonoktól, a mindenki boldog és elvonul a naplementében klisétől.

Anne Tyler: Amikor még felnőttek voltunk

Olvastam az írónőről hideget-meleget, vegyes érzésekkel kezdtem hozzá a könyv olvasásához.

Főhősünk egy 53 éves nő- Rebecca Davitch (Beck)-aki egyik mostohalánya eljegyzési partiján rájön, hogy tulajdonképpen ő nem is saját életét éli, ez a Beck nem az igazi Rebecca. (A könyv itt érdekelni kezdett, valószínűleg azért, mert én soha nem gondolkozom azon, mi lett volna ha…..?) Itt a könyv rövid időre két szálon kezd futni, azaz megismerjük a nő mindennapjait, hogyan telnek a napjai a „Tárt Karok” rendezvényszervezőjeként. Ez a „Tárt Karok” tulajdonképpen az ő lakóháza, amit bérbead rendezvényekre, sőt az egész levezénylésében szerepe van az egész családnak. Megismerjük az egész hatalmas családot, próbáljuk nyomon követni ki-kinek-a kije, és rájövünk arra, hogy Rebecca ennek az egész családnak a mozgatórugója.

A másik szálon, a hirtelen jött merengéseiben- ami egy álmából indult ki- képet kapunk arról, hogy csöppent ebbe az életbe Beck, amikor régen egyik napról a másikra szakított vőlegényével és egyhangú életével, és férjhez ment a 3 lány-gyerekes Joe Davitch-hoz/hez/höz. Mivel Joe igen hamar elhunyt egy autóbalesetben, Beck tovább nevelte a még igencsak kiskorú lányokat, és a ici-pici sajátját. Ráadásként a most 100 éves Mostoha nagybácsi- Poppy- is vele lakik, ő foglalkozik vele.
Megismerjük régi életét, milyen volt Will, a vőlegénye, és elkezd ábrándozni milyen lett volna az élete (amit ő az „Igazi-valósnak” nevez) Will feleségeként.
Addig eljut ebben az ábrándozásokban, hogy felveszi Willel a kapcsolatot, találkozgatni kezdenek. Rebecca néha elgondolkozott, hogy „előfordulhat, hogy vissza lehet térni az útelágazáshoz, ahol élete más irányt vett annak idején? S lehetséges volna az eredeti úton továbbmenni most, életének ezen a kései pontján?”
A könyv végét, a randevúk lefolyását nem szeretném elárulni, nekem tetszett a regény, tetszett ahogy Beck helyére tette életét, megértette önmagát.

Bár a könyvben sok olyan elem volt, ami engem zavart, oda nem illőnek éreztem (folyamatos foglalkozás, hogy milyen kövér a testalkata, mit miért csinál az adott pillanatban), de a későbbiekben megértettem, hogy mindennek ott volt a helye, ahova az írónő írta. A hatalmas család neveinek, és a nevekhez kapcsolódó nagyon különböző jellemek észben tartása számomra nem kis feladatot jelentett az elején. Az írónő egy olyan tökéletes regényt alkotott, amiben nincs eget rengető izgalom, a napok telnek fontosabb események nélkül, de lélektanilag átérezzük Beck vágyódását, lélektani vívódását. (9/10)




A könyvből 2004-ben film készült Vissza a múltba címmel.

Márai Sándor: Az igazi - Judit....és az utóhang

Figyelem! Ömlengés következik.

Ez az első Máraim és örömmel konstatáltam, hogy éppen olyan a stílusa, mint amire számítottam, ha nem jobb. Márainak hatalmas lett a kultusza és a rajongótábora az utóbbi években, és nem véletlenül, ez már biztos.

Az igazi c. regénye egy valaha volt házaspár mindkét tagjának monológja a kapcsolatukról. Elsőként az asszony meséli el egy cukrászdában egy ismerősének a házasságuk történetét, férje iránt érzett szerelmét, ill. a nászuk végét. Márai női hangja nagyon hiteles. Egy fifikás, okos, ízig-vérig nő gondolatait tárja elénk, mely eszmefuttatásnak megvan a kicsit szomorú, de nagyon igaz végkövetkeztetése.

A második részben a férj meséli el a házasságait, de nem az előzőekben megszólalt feleségre összpontosít, hanem inkább a második feleségére. Ez az írás pedig, ahogy kell, egy igazi művelt férfi hangja, akinek nagyon fontos jellemzője polgársága, amely minőségnek Márai nagy jelentőséget tulajdonít. Az egész regény egyik alapgondolata ugyanis a magyarországi polgári lét ill. műveltség bemutatása, elemzése. Ebben a részben elég sok a filozófikus gondolat, lévén, hogy egy gondolkodó férfi a mesélő. Nagyon tetszett ez az epizód is.

A fenti két személy kapcsolatát egy harmadik szereplő bolygatta meg, aki miatt a házasság zátonyra futott. Ő Judit, egy cselédlány. A Judit c. részben az ő verzióját olvashatjuk. Hát ez valami csúcs volt. Az előző két szereplő okosan gyakorlatias és intelligens megszólalásai után Judit nagyon finom humorú, irónikus hangnemet üt meg, amit nagyon élveztem olvasni. Ő főleg a polgárok, "az urak" életmódján, szokásain élezi a nyelvét. Ebből látszik, hogy Márai milyen hihetetlen finom öniróniával tekintett saját társadalmi rétegére. Nem csak felmagasztalni, őrizgetni akarta annak értékeit, de képes volt kikarikírozni is, ami számomra nagyon szimpatikus.

A három monológ nagyon szépen körbejárja ezt a szerelmi háromszöget és annak szereplőit és jól megvilágítja, hogy mennyire más minden szereplő motivációja a szerelmen felül egy kapcsolatban. Döbbenetes. Mert kiderül, hogy a szerelmen felül sokkal mélyebb dolgok mozgatják az embert, mint pl. a magával hozott családi "örökség", a származásból adódó életérzés stb. Komoly konklúziója az egésznek, hogy nincs igazság. Csak egyéni igazságok léteznek, univerzális nincs. (Ha ezt valaki még nem tudta volna :))

Az utóhangban pedig egy, a szerelmi háromszöghöz, pontosabban Judithoz kapcsolódó személy, egy szerető monológját olvashatjuk. Ez megint egy újabb hangnem, egy "proli" származású, az ÁVO elől külföldre menekült honfitársunk beszéli el történetét, melynek Judit is részese volt. Ő egyszerű, szlenges (jassz) stílusban adja elő mondandóját, de szintén nagyon tetszett, mert azon felül, hogy egyszerű lélek volt, nagyon fifikás, józan paraszti ésszel rendelkezett és nagyon jó meglátásai voltak, főleg a fogyasztói társadalomról, szegénységről-gazdagságról, az osztályok összemosódásáról.

A fentiek bizonyítják, hogy Márai zseniális. Azon túl, hogy hitelesen volt képes megütni nagyon különböző típusú emberek hangját, stílusa nagyon választékos, gördülékeny, finom humorú, kristálytiszta és logikus. Élvezet olvasni. Ezen felül nagyon értékelem a hihetetlen éleslátását, mind a társadalmi mind az érzelmi problémákat illetően. Csillagos ötös (azaz tizes :))

Daniel Gottlieb: Drága Sam!

Alcím: Egy nagypapa levelei unokájához szeretetről, veszteségről és az élet ajándékairól.

Daniel Gottlieb amerikai pszichológus, aki a harmincas éveiben járva autóbalesetet szenved, és nyaktól lefelé megbénul. Élete hátralévő részét tolókocsiban kényszerül tölteni, ám az emberek, a világ és az élet szeretete segítségével visszatér a munkájához.

Ebben a könyvben az unokájához, Samhez írja leveleit. Samről két éves kora körül kiderül, hogy autista. A leveleket a születésekor kezdi írni, és több mint 4 év elteltével írja az utolsót.

Elmondása szerint Daniel Samnek próbál egy kis útmutatót adni az élethez, ám tulajdonképpen mindenki találhat a könyvben valamit, ami foglalkoztatja, amiből erőt meríthet, vagy csak éppen elgondolkodtatja. Örömökről, az élet szeretetéről, félelmekről, halálról, szeretteink elvesztésével való küzdelmünkről, a kiszolgáltatottságról, a saját és mások másságának elfogadásáról ír.

Sok-sok kis történettel, epizóddal fűszerezve, a saját és mások életéből.

Némely kérdésben segítséget nyújt, bizonyos megoldást kínál, a legtöbb kérdésben tulajdonképpen megmarad a kérdésfelvetésnél, és az olvasóra bízza a válasz-keresést.

Igaz történetekről, örömökről és tragédiákról olvashat benne az ember, ettől lesz megható, megrendítő és hiteles. Leckét kapunk arról, amit úgysem tudunk megérteni, felfogni, amíg mi nem éljük át, arról, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk megváltoztatni.

Nekem a stílusa kicsit túl "amerikai", illetve elég vázlatosnak érzem néhány témánál.

A könyv eladásából befolyó összeget az író az autizmus gyógyításán fáradozó alapítvány támogatására fordítja.

Eredeti cím: Letters to Sam

Kiadó: Park Könyvkiadó, 2008

Oldalak száma: 172

Amy Tan:A száz titkos érzék

Amy Tan már levett a lábamról a Tűzisten asszonyával, de ez a történet még azon is túl tesz.

Tulajdonképpen mese, felnőtteknek.

Olívia egész életében anyja szeretetéért küzd,úgy érzi rá mindig kevés az az idő, törődés, ami jut.

Amikor apjuk a halálos ágyán bevallja a családjának, hogy Kínában is van egy lánya Olívia katasztrófaként éli meg. Kínából hamarosan megérkezik Kuan aki Olívia nővérévé lép elő, egyúttal örök kolonc lesz a lány nyakán.

Kuan nem rejti véka alá,mennyire szereti az amerikai családját, mindenek előtt Olíviát. Kuan minél inkább ragaszkodik, Olívia annál inkább menekülne előle, ráadásul Kuannak Jin szeme van, ami annyit jelent hogy látja a halottakat,sőt ugyanúgy társalog velük mint a húgával, akit az őrületbe kerget a kísértethistóriákkal. Kuan ontja magából a történeteket,amiket vagy a halottak osztanak meg vele, vagy Kuan előző életéről szólnak.

Olívia hozzámegy ahhoz a fiúhoz, aki szintén egy halott lánnyal viaskodik, mindezt Olívia már csak akkor tudja meg mikor már túl késő.....

Évekkel később Kuan még mindig Olívia nyakán lóg, habár mindketten férjhez mentek, de ez nem akadály arra, hogy hajnalban telefon ébressze Olíviát - Alszol Te még Libbi-a??? - féle kérdésekkel, zaklatva Olíviát. Kuan annyi minden más mellett húga nevét sem tanulta meg.

Olívia házassága válságba kerül, Kuan pedig úgy gondolja ha Olívia és a férje, az ő társaságában Kínába utazik minden rendben jön.

Kínában pedig életre kelnek a történetek amiket Kuan húgának mesél. Hihetetlen humorral, érzékenységgel, misztikummal teli történet!

Annyi érzés van a történetben, hogy teljesen a hatása alá kerültem.

A történet nem úgy végződött ahogy vártam, nagyon szomorú lettem. Ennek ellenére mindenképpen érdemes elolvasni!!!

Kevin Brooks: Lucas

Erre a könyvre az Amazonon bukkantam rá. Rengeteg jó kritikát kapott és miután elolvastam a rövid ismertetőt fogtam magam és megnéztem az FSZEK-t hogy vajon nekik megvan-e. Legtöbbször negatív visszajelzés érkezik, vagyis a szimpla "Nincs találat" kifejezés jelenik meg a bal felső sarokban, de most máshogy alakult. Kevin Brooksnak egyetlen könyve jelent meg magyarul, méghozzá ez.

Égi jel! (Én hajlamos vagyok hinni benne) így aztán felírtam arra a bizonyos listámra és nem sokkal később ki is vettem.  A borítója fura, egyszerű és lényegében szinte semmit nem mond. A fülszöveg sem árul el sokmindent ígyhát az már említett ajánlásokra kellett hagyatkoznom.

Belekezdtem és kicsit meglepődtem. Nem az események miatt hanem azért mert a történet szerint egy 16 éves lány írja le nekünk a tavalyi nyár történetét. Ezen meg az volt a meglepő, mert a stílus ahogy írt, ahogy gondolkodott megállja a helyét egy 16 évesnek. Sőt egy lánynak! Nem tudom eldönteni, hogy az író ennyire jó, vagy minden könyve hasonló stílussal dicsekedhet. Nem olvastam még mást tőle, így nincs viszonyítási alapom.

A történet elején Caity McCann elmeséli miért is írja le ezt a történetet, és hogyan is kezdődött minden. Másszóval mikor és milyen körülmények között látta meg először a szőke kék szemű Lucast, akinek pillantása olyan tiszta és olyan értelmes, hogy minden elcsendesedik ha ránézel. A fiút sokáig nem bírja kiverni a fejéből, a dolgok pedig úgy alakulnak, hogy beszélni is tud a fiúval. Fura bogár, (nem a szigeten lakik ezt már elsőre tudja) vándor életet él és egy nagyon sok mindenhez jól ért. A szigetlakók csürhe bandája szimplán elnevezi őt "cigánynak" (életükben nem láttak még cigányt szerintem) mert aki vándorol csak az lehet. Aztán úgy alakul egy napon, hogy Lucas megment valakit a halál torkából, de egy félreértés miatt hála helyett fröcsögő szavak és fenyegetés lesz a jussa. Ahogy a banda vezére Jamie Tait elkezdi elhinteni a különböző pletykákat a fiúról egyre többen fordulnak ellene míg végül egy lányt ért támadást követően az életéért kell menekülnie. A vége felé úgy tűnik, hogy csupán egyetlen normális család akad az angliai szigeten: Caity családja. Próbálnak segíteni neki ahogy tudnak, de félő hogy erre már az ő erejük is kevés lesz, a tömeg immár különálló lényként, egyetlen ember, Jamie Tait gondolkodosával mozog. Jamie pedig vért akar.

Mindent egybevetve nekem tetszett a könyv, bár meg kell vallanom őszintén, hogy az ilyen igazságtalanságok annyira felkavarnak általában, hogy nehezen olvasom végig az ilyen könyveket. Most sem voltam hűtlen magamhoz, és néhány bekezdést megvallom őszintán átugrottam, mert nem bírtam idegekkel.
A végét pedig kissé bejezetlennek éreztem, mintha egy végső lezárás lemaradt volna.

Kicsit utánaolvasva az író könyveinek azt találtam, hogy hasonlóan komoly és elgondolkodtató témákban írja könyveit. A Lucas 2002-ben jelent meg, azóta is majdnem minden évben megjelenik legalább egy könyv tőle.

15 éves kortól ajánlanám, olyan tiniknek akik nem csak a mostanában teljes sebességgel dübörgő ifjúsági fantasy könyveket szeretik olvasni. (Nincs az ilyen könyvekkel bajom, sőt én is kedvelem őket - hisz tudjátok, de sok helyen olvastam, hogy azok akik eddig nem nagyon olvastak és mostanában is csak ilyen könyveket vesznek le a polcról, nekik nem valószínű hogy tetszeni fog.) Felnőtteknek pedig mindenképpen, főleg ha szeretik az ilyen jellegű könyveket.

A magyar kiadást a Könyvmolyképző jelentette meg még 2006-ban egy, a Kultúra 2000 alapítvány által megítélt támogatási alapból, amelynek keretében még 8 másik könyvet is megjelentethettek magyarul.

Borostyán, 2009. augusztus 13.

Eredeti cím: Lucas

Pokoli báléjszakák

A kötetben szereplő történetek:

Meg Cabot: A pusztító lánya
Lauren Myracle: A virágcsokor
Kim Harrison: Madison Avery és a Nagy Kaszás
Michele Jaffe: Csók és ármány
Stephenie Meyer: Földi Pokol

Öt történet, öt szerzőtől, öt bálról. A habos ruhák, színes lampionok, romantikus andalító zenék helyett azonban természet feletti képességek, vámpírok, varázslat, angyalok, démonok és a kaszás válik főszereplővé.

Az öt történetből hármat emelnék ki. Meg Cabot nagyon kellemes meglepetést okozott. A neveletlen hercegnők után nem igazán értettem mit is keres egy ilyen kötetben. De A pusztító lányának helye megkérdőjelezhetetlen. A tinédzser vámpírvadász alakja köré hátborzongató kis történetet alkotott.

Madison Avery és a Nagy Kaszás történetében feltűnnek fekete és fehér kaszások is. Madison halála után nem távozik a földről és egy különleges kő segítségével újra testet ölt. Kim Harrison a halált és az azt követő életet új perspektívába helyezte. A történet olvasása közben egész sor kérdés merül fel az olvasóban. Kicsit úgy éreztem, mintha egy könyv kivonatát olvasnám. Nem tudom Harrison ír e ebből regényt valaha, de én elolvasnám az biztos.

Stephenie Meyer a rá jellemző olvasmányos stílusban bilincsel megint oda a könyv lapjaihoz. Egy démon földi pokollá változtat egy középsikolai bált, de néhány emberből nem tudja kiölni a boldogság szikráit. Ördögi terveit azonban keresztülhúzza egy angyali kék szempár. Aki szereti Meyer stílusát és szerette az Twilight sorozatot, annak ez is tetszeni fog. Most már biztos vagyok benne, hogy Stephenie Meyer javíthatatlanul romantikus.

Összeségében kijelenthetem,hogy jó kis válogatás ez, öt olyan történettel amelyet bármikor egy teljes regényben kibővítve is elolvasnék. Addig azonban a kedves olvasóra marad a befejezés.

F. Scott Fitzgerald: Emlékek a jazzkorszakból (Gondolat, 1970)

Levelek és vallomások, hirdeti az alcím, ám mindez megtévesztő, hiszen a könyvet ebben a formájában nem Fitzgerald jegyzi. Az Emlékek a jazzkorszakból csupán egy, a magyar olvasó számára készült különleges válogatás, főként Fitzgerald leveleiből és kevésbé ismert novelláiból, különféle fordítások alapján.
A jazzkorszak féktelen tombolásával a legtöbb emberhez közel áll. Ugyanakkor F. Scott Fitzgerald, aki feleségével, Zelda Sayre-ral a korszak meghatározó ikonjának számított, műveit már kevésbé ismeri az átlagolvasó, noha a legtöbb műve magyar fordításban is megszerezhető.

Ám, aki azt reméli, hogy a könyvből kirajzolódik ennek a rendkívüli embernek az alakja, annak csalódnia kell. A kötetben szereplő levelek többsége Max Perkinsnek, Fitzgerald irodalmi ügynökének szól, amelyekben az éppen aktuális írásokról esik szó. Csupán az utolsó két fejezet levelei íródtak Scottie-nak, Fitzgerald egyetlen lányának, s ezek tele vannak atyai jó tanácsokkal a kamaszkorát nehezen megélő fiatal lány számára. Később pedig a kezdő írót igazítja útba a tapasztalt róka, aki a kor irodalmi világát kívülről-belülről jól ismeri.

A kötetben közölt novellák egy része ugyan életrajzi vonatkozású, mégsem Fitzgeraldot az embert ismerjük meg belőle, hanem a korszakot, amelyet neve fémjelez. De nem csupán Fitzgerald személyisége marad rejtve az olvasó előtt. Nem derül ki bizonyosan az sem, csupán sejthetjük, hogy min kaphatott össze a korszak két nagy óriása, Fitzgerald és Hemingway. De Zelda az, aki méltánytalanul háttérbe szorul, noha ő Fitzgerald életének legmeghatározóbb alakja. Mindössze három neki címzett levelet olvashatunk az utolsó fejezetben, amikor Zelda már intézetben él.

Bár a könyv elsősorban a jazzkorszak szerelmeseinek valamint a feltörekvő fiatal íróknak nyújthat maradandó élményt, a kötet úgy van megszerkesztve, hogy mindenki talál benne valami lebilincselőt, magával ragadót. Azonban, ha semmit sem tudunk Fitzgeraldról, célszerű előbb egy életrajzott elolvasnunk, mielőtt belevetnénk magunkat ebbe a különleges kötetbe.

Cecelia Ahern: Bennem élsz

Cecelia Ahern úgy tűnik felnőtt és megérett. Ez a könyve most kilépett a romantikus, sablonos mesevilágból. Bár a romantikus szerelmi szálat Ahern nem tépte ugyan el, de ez legyen a legnagyobb baj.

Joyce kisbabáját várja amikor egy balesetben elveszíti magzatát, és ekkor rádöbben, hogy tulajdonképpen a házasságának is vége, hisz már csak a születendő baba tartotta volna vissza őket attól, hogy elváljanak.

Joyce a felépülése idejére visszaköltözik szülei házába, ahol apjával próbálják feldolgozni a baba elvesztését, és Joyce házasságának végét. Csakhogy Joyce furcsán kezd viselkedni, olyan érzése van mintha két énje lenne, olyan dolgokat mond és tesz amit előtte sosem, az építészetről mindet tud, és a televíziós vetélkedők untatják mert mindenre tudja a választ. És ha ez nem elég, olyan emlékeket tud felidézni amik nem vele történtek meg.

Barátnőivel lassan kibogozzák, hogy Joyce egy férfi emlékeit, érzéseit, tudását is magában hordozza, és mindez a balesetének köszönhető amikor is vérátömlesztést kapott, a tudomány szerint a vér képes emlékezni!

A történet két szálon fut, egyrészt Joycet követhetjük nyomon amint hirtelen elhatározásból Angliába utazik, hogy megtalálja azt, aki megmentette az életét, nem is sejtve, hogy már találkoztak!

Másrészt Justint is megismerhetjük, aki a vért adta, és aki válása után új életet kezd, nyakán bátyjával és annak feleségével, valamint tini lányával.

És persze a végén kiderül, Joyce megtalálja -e megmentőjét, vagyis végre találkoznak-e és ha igen, mit várhatnak a másiktól??

Többrétű és izgalmas könyvet sikerült Ahern-nek összehoznia, ahol nemcsak a furcsa, hihetetlen és megfoghatatlan valami az, ami végig fenntartja az érdeklődésünket, de Ahern remek humorral mutatja be, milyen az, ha két generáció megpróbál együtt élni, és egyik kalandból keveredik a másikba.

Kiadó: Athenaeum

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember

" Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.
Egy leány tanított erre engem."

E pár sor az előszóban található, megadja a könyv alaphangulatát, és rám ez tett mély benyomást.

A történet középpontjában Zéta, a görög fiú áll. Egyes szám első személyben meséli el a történteket. Édesanyja meghalt, és édesapja arra kényszerült, hogy eladja fiát rabszolgának... ezt az egy kiutat látta siralmas helyzetükből.
Maksziminosz görög úr vette magához... ahol embertelen volt a sorsa. Gyötörték, kínozták az úr gyermekei, nem állhatott ki a maga igaza mellett, mert rabszolga volt... megalázták.Priszkosz rétor látta mindezt a megaláztatást, és megvette magának Zétát. Írni-olvasni tanította, jól bánt Vele, apja helyett apja volt!.Hálás is volt mindezért hősünk! 8 év szolgálat után felszabadulnak a rabságban lévők.... le is telt az az idő.. Zéta mégis maradt Priszkosz rétornál, akire felnézett, és akit szeretett.
Egy nap aztán a görögök követséget küldtek a hunokhoz, Attilához... Priszkosz és Zéta is a csapatban volt. Innen kezdődik az igazi történet... miképp változik meg a fiatal Zéta véleménye Attiláról, a hunok királyáról, akir először vad barbárnak gondolt.... hogy hagyja ott Priszkoszt, akit apjaként szeretett, hogy áll be egy hun főúr, Csáth szolgálatába (rabszolgának), csak hogy annak lányát, Emőkét láthassa. Hogyan harcol a háborúban a hunok oldalán, amikor a rómaiak ellen indulnak, hogy lesz belőle pap; és mi lesz a végkifejlet, teljesül-e az álma, mely szerint rangot harcol ki magának, felszabadulást, hogy aztán méltó lehessen plátói szerelméhez, Emőkéhez...

Szeretem Gárdonyi Gézát, a stílusát, a történeteit. Szeretem a magyar történelmi regényeket. Amikor a hadsereg tagjainak leírása közben olvastam a leírást a jászokról... abba kicsit nekem is belefacsarodott a szívem.
Jó ilyen történeteket olvasni.

Cham

ui: antikvár könyvet olvastam, sajnos ugyanazt a borítót nem találtam hozzá...
(10/9)

Jostein Gaarder: A történetárus

J. Gaarder-nek a „Tükör által homályosan” és „A narancsos lány” után „A történetárus” című regényére voltam kíváncsi. Reméltem, hogy ebben a könyvben is lesz valami érdekes, figyelemreméltó esemény, ebben nem is csalódtam.

Gaarder ezen írása felnőtteknek íródott, főhőse egy férfi, Peter, a „PÓK”. Hihetetlen fantáziával rendelkező személy, aki folyamatosan termeli a rengeteg történetet, mesét, szinopszist, verstöredéket. A regény folyamán megismerjük nem szokványos életét, kialakul egy képünk róla. Bepillanthatunk fantáziája érdekesebbnél érdekesebb szösszeneteibe, amiket szívesen olvasnék könyvformában is. (Irigyeltem Petert a fantasztikus fantáziája miatt, naivan elgondolkodtam, vajon létezik-e a való világban ilyen történetárus. )

Peter a háttérben szeretne maradni, (soha nem vágyott író lenni) üzleti lehetőséget látva (megélhetés címén), folytatja gyermekkora „barter-üzleteit” (akkoriban pl. verés elkerülése házi feladat megírásáért): eladja a fejében alakuló történeteket, így alakítja ki a hálóját. Kereskedelmét titkok övezik, minden ügyfél azt hiszi ő az egyetlen, amíg nem kerül hiba ebbe a gépezetbe: a háló majdnem szakadni látszik, ekkor egy ellene irányuló gyilkosság ténye is felmerül: a Pók a saját hálójába gabalyodva menekülni kényszerül.

A könyv végén egy érdekes csavarral fény derül néhány titokra, ami azt is megmagyarázza miért is vált ilyen emberré Peter.

Érdekes, olvasmányos kis regény A történetárus. Gaarder ismét maradandót alkotott számomra, bár a vége (tulajdonképpen az utolsó oldal) nem volt kidolgozva, hiányzott a hatalmas végkifejlet. (De az is elképzelhető, csak az én olvasatomban hiányos.)

Ha tetszési sorrendet kellene állítanom a 3 elolvasott könyve között, akkor a második helyre kerülne, megelőzve A narancsos lányt.

Jennifer Weiner:Jó az ágyban

Nem tudom miért,de amint megláttam a könyvet,éreztem,hogy sokkal több van benne mint amennyit a cím elárul...sőt,valahogy a cím választást rossznak is tartom.Weinertől már olvastam a Kismamák pácban,és valahol emlékeztem,milyen remek hangot ütött meg.
Cannie tulajdonképpen boldog volt,az átlagos életével egészen addig,míg barátjától azt kérte tartsanak egy kis szünetet,és ezalatt Bruce a barát úgy gondolta mindazt amit nem mondhat el Cannienek elmondja hát mindenkinek-erre pedig remek lehetősége nyílt a munkahelyén ,ahol újságíró volt és saját rovatában azt írt amit csak akart.
Cannie szó szerint összeomlott a cikktől amiben Bruce ,a lány testi adottságait vizslatta. És ha ez nem lenne elég,anyja közölte vele,hogy végre újra boldog,immáron egy nő oldalán.
Cannie próbál mindenhol megfelelni,a munkahelyén ,ahol egy rémes kolléganő mérgezi meg napjait,a családjában ahol még arra sem kapott választ miért ment el az apja,nemhogy arra mitől lett hirtelen az anyja leszbikus?
Elhatározza,hogy lefogy és megmutatja Brucenak ,hogy lehet őt szeretni.
Bruce apja váratlanul meghal,Cannie pedig mindent megtesz,hogy Bruce végre belássa,ketten együtt bármit túlélnek....
Lehetett volna egy sablonos,buta limonádé is de szerencsére,az írónő másik irányba indult el,és így megtudhatjuk -ha néha néha elfelejtenék,hogy mik is fontosak az életben,hogy nem tehetünk boldoggá senkit,az akarta ellenére,és hogy tudni kell elengedni dolgokat bármennyire is fáj.Arról nem is beszélve ,hogy ne másoknak,hanem saját magunknak akarjunk megfelelni.
Cannie hosszú utat tesz meg,elbukik majd feláll,és mindezt végikísérhetjük ha elolvassuk a könyvet,ami remek humorral,és kellő komolysággal lett megírva.
Sajnos jó pár bosszantó hibát is találtam a könyvben!! Lucy egyszer a hug másszor a nővér!!!???és jó pár értelmetlen mondatot is találtam.

Peter Mayle: Egy év Provence-ban

Az Egy év Provence-ban olvasása közben az a gondolat ötlött fel bennem, milyen érdekes, hogy eddig mindig Toszkánáról szóló könyveket olvastam, ez a Provence-os meg csak állt és várt a könyvespolcon. Aztán épp a napokban megtaláltam egy füzetet, amiben évekkel ezelőtt az olvasmányaimat gyűjtöttem, és legnagyobb meglepetésemre megtaláltam benne ezt a könyvet is. Jé, hát hiszen én már ezt olvastam egyszer!

Ez a kis történet jól jellemzi a művet: olyan, amit néhány évente simán elővehetünk, elolvashatunk és minden alkalommal élvezni fogunk.

Tulajdonképpen egy gasztronómiai és kulturális útikönyvről van szó. Nem konkrét történet, nincs csattanó, nincs eleje, nincs vége.

Egy évet mesél el Provence-ban. 12 fejezet, 12 évszak. Szó van benne borokról, gombákról, olívaolajról, kenyerekről. Megismerjük a szüret és a házfelújítás örömeit és gyötrelmeit, élvezzük az éttermek és kávézók báját, ízeit és illatait.

Mi is ott ülünk a kisváros főterén és várjuk, hogy a francia tulajdonos-szakács kihozza a helyi specialitásokból összeállított, több fogásos vacsorát, hogy utána a finom rozét kortyolgatva, sajtot eszegetve megnézzük a naplementét...

Eredeti cím/kiadás: A Year in Provence, 1989

Kiadó: Ulpius-ház

Oldalak száma: 245

Lewis Carroll: Alice Csodaországban

Tegnap valamit kerestem a könyvespolcon, és a hátsó sorban észrevettem a gyerekkori meséskönyvem. Úgy éreztem, muszáj elolvasnom. Nem véletlenül, hiszen ez a meseregény felnőtt korban is épp annyira élvezhető, mint kisgyerekként.

Charles Lutwidge Dodgson (írói állnevén Lewis Carroll), az oxfordi matematika professzor, anglikán pap és fényképész 1865-ben írta ezt a történetet, mely ma is időtálló, bölcs és szórakoztató.

A mese olvasása közben egy kislány, Alice álma elevenedik meg előttük, melyben érdekes és nem mindennapos kalandokba és helyszínekre keveredik, hol megnő, hol összemegy és nagyon élvezetes párbeszédeket folytat újonnan szerzett barátaival és ismerőseivel, Nyuszival (dr. Nyuszi Alajos), Hernyóval, Fakutyával, Április Bolondjával, Kalapossal, a Szív Királlyal és a Királynővel.

Humor, bölcsesség, a világ dolgainak felismerése és magyarázata egy kislány álmán keresztül. Szerintem zseniális. Kosztolányi Dezső fordította és nagyon jó munkát végzett: a szójátékok, versek, rímek magyarul is tökéletesek. Az általam olvasott kötet Szecskó Tamás rajzaival válik teljessé.

(Egyébként a figurákon keresztül Carroll a Viktória korabeli Anglia karikatúráját is nyújtja).

Az alábbi idézettel ajánlom mindenkinek, aki szeretne magának egy szép délutánt szerezni egy felejthetetlen történettel.

"Lehet, hogy az emberek csak a borstól olyan mérgesek - fűzte tovább gondolatait, és nagyon örvendett annak, hogy valami új igazságot fedezett föl. - Az ecettől lesznek savanyúak, a kinintől keserűek és a törökméztől édesek. Bárcsak köztudomásúvá válna mindez, akkor legalább a felnőttek nem lennének olyan szűkmarkúak a cukor osztogatásában."

Eredeti cím: Alice's Adventures in Wonderland

Kiadó: Móra Ferenc Könyvkiadó

Kiadás éve: 1974

Oldalak száma: 98