Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról

Bele kell nyugodnom, hogy én nem teljesen értem meg a mágikus realizmus rajongókat... Ez is egy tipikusan márquezi regény ugyanis, amit ebbe a műfajba sorolnak. Tele misztikus, valószerűtlen dologgal, hatalmas érzelmekkel, enyhén karikatúraszerű figurákkal, mulatságos történésekkel, helyenként naturális ábrázolással. Meseszerű a történet, hasonlóan a Száz év magányhoz. (Ezt és a Szerelem a kolera idejént olvastam ugyanis az írótól és ez utóbbi tetszett sokkal jobban, talán pont azért, mert kevésbé volt valóságtól elrugaszkodott, azaz mágikus, ahogy Márquez írásait az irodalomértők nevezik...)

A történet egy 12 éves kislány, Sierva María története. Dél-Amerikában járunk, nem tudni mikor. A lány apja vagyonos márki, anyja egy egyszerű fűszerkereskedő lánya, aki furmányos módon veteti feleségül magát az emberrel. Házasságuk ilyen is lesz, mindketten apátiában testpedve élik életüket, egy szem lányukat nem szeretik, sőt a rabszolgák közé száműzik, aki így az ő hagyományaikat, kultúrájukat, nyelvüket, viselkedésüket teszi magáévá. Egy napon veszett kutya harapja meg a földig érő vörös hajkoronájú Sierva Maríát és ebből származik a bonyodalom. Bár a lányon nem mutatkoznak a veszettség jelei, apja mégis aggodalmaskodva az egyházhoz fordul és bedugja egy kolostorba, ahol ördögűzésnek akarják alávetni. Ugyanis a lány viselkedése meglehetősen fura, olyan mintha démonok szállták volna meg. A püspök egy ifjú papot, Cayetano Delaurát bízza meg az ördögűzéssel, aki igazából kételkedik benne, hogy a kislányt megszállta volna a gonosz és odáig fajulnak a dolog, hogy beleszeret a 12 éves lányba... Ebből aztán még nagyobb konfliktus kerekedik. Hogy szerelmük beteljesedik-e, azt nem árulom el, bár Márquez előszavából már lehet sejteni.

Ez a könyv is tele van félbolondokkal, akárcsak a Száz év magány. Úgy látszik Márquez így látja az emberiséget, amin igazából nem lepődök meg. A szerelmi vonal is pont annyira bonyolult, misztikus és mulatságos egyben, ahogyan azt már a Száz év magányban megtapasztalhattuk. Ezen kívül úgy éreztem, hogy az egyháznak is enyhe fricskát vet az író.
Olvastam pár véleményt a könyvről és többen állítják, hogy a legszebb szerelemi történet, amit valaha olvastak... Nos, nekem nem volt ilyen érzésem, én kissé komikusnak éreztem inkább az egészet, de amellett, hogy nem vagyok egy romantikus alkat, lehet, hogy ennek az is az oka, hogy nem látom és nem érzem a mágikus realizmus nagyságát.

Úgyhogy jó kis történet volt, érdekfeszítő és szerencsére nem túl hosszú, de ennél többet nekem nem adott sajnos. Ugyanakkor Márquez-t vitathatatlanul nagy történetszövőnek, tehetséges írónak tartom, de az ábrázolásmódja nem teljesen az én világom, azt hiszem...