2009. július 8., szerda

Sarah Dunant: Vénusz születése

Bár a könyv még 2004-ben (magyarul 2005) jelent meg, én magam sosem hallottam róla, egészen pár héttel ezelőttig, amikor a szerző, Sarah Dunant egyik cikkét olvastam az interneten. Itt az írónő azt tárgyalja, hogy a történelmi regények szinte kizárólag férfi főhőssel játszódnak, a nőkről alig esik szó.
A cikk elolvasása után tehát rákerestem a szerzőre az amazon.co.uk oldalon és miután láttam, hogy négy és fél csillagot (az ötből) kapott a Vénusz születése, utánanéztem, hogy magyarul kapható-e. Szerencsém volt.
Aznap, mikor kivettem a könyvtárból anyámmal ebédeltem. Míg én sorban álltam és a McDonald’s-os fiúval flörtöltem, addig ő kinyitotta a könyvet ott, ahol éppen tartottam és olvasni kezdte. Mikor visszaértem azonnal dicsérni kezdte, majd felvilágosított róla, hogy bár itt a főhőst Alessandrának hívják, ez valójában egy Boticelli életrajz. Én addigra már tudtam, hogy nincs igaza (a negyvenedik oldalon az ember már általában tisztában van vele, hogy ki a főhős), és bár jó félórámba telt mire engedte elmesélni a szerző történelmi regényekről szóló cikkét, meg, hogy Boticelli ugyan megjelenik, de öregember, valamire mégis ráirányította a figyelmemet. Virginia Woolf az egyik esszéjében eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Shakespeare-nek van egy ugyanolyan tehetséges húga. Sarah Dunant is valószínűleg ezzel a gondolattal játszott, amikor úgy döntött Alessandrának nevezi hősnőjét, regénye címéül pedig egy Boticelli kép címét választja.
Alessandra Cecchi, egy gazdag firenzei kelmekereskedő legkisebb leánya, aki okosabb, mint a bátyjai, rajong a művészetekért és a filozófiáért, valamint titokban fest. Mert bár az anyja hozzá hasonlóan kiemelkedő intelligenciájú nő, és sok mindent megengednek neki, amit más korabeli nőknek nem, szülei igyekeznek némiképpen visszafogni, hogy később könnyebben találjon magának férjet. Azt még elnézik neki, hogy azt olvasson, amit akar, de a festészet már túl sok lenne a jóból.
Az anyagi elvárások már eddig is megnehezítették a lányok kiházasítását, egy intelligens nő még nehezebben talál magának férjet, pedig muszáj, mert a francia hadsereg készül megszállni a városban. Igaz, csak ideiglenesen, útban a Szentföld felé, de sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. Alessandrának szerencséje van. Az utolsó pillanatban válik felnőtt nővé, ráadásul hozzá hasonló, intelligens, művelt férfit találnak neki, aki bár idősebb, nem bánja felesége műveltségét, sőt. A tökéletesnek tűnő házasság egyetlen szépséghibája csupán, hogy a férfi Alessandra bátyjának a szeretője. De nem ez az egyetlen sokkoló részlet a könyvben.
Míg a legtöbb okos nőalak az irodalomban, aki meg akarja valósítani önmagát elbukik, Alessandra mindig megszerzi, amit akar. A könyv azonban nem csupán fiktív életrajz, hanem lenyűgöző korrajz Lorenzo Il Magnifico utolsó éveiről, Savonarola négy évig tartó eszelős uralmáról és a reneszánsz Firenze hétköznapjairól.


1 megjegyzés:

Kai írta...

Ez nagyon érdekesnek tűnik. Esetleg be tudnád linkelni az általad olvasott cikket?