2010. január 12., kedd

Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában

Kedves Balázs!



Hadd kezdjem a beszámolómat egy neked írt nyílt köszönőlevéllel, mert félévnyi könyvkölcsönzés után úgy gondolom az a minimum, hogy veled kezdjem. Ha valamilyen csoda folytán idetévednél, akkor szeretném, hogy tudd, hogy ezerszer is köszönöm a figyelmességedet és a türelmedet egyaránt. Figyelmességed, mert látva hogy szeretek angol nyelvű könyveteket olvasni, levetted az otthoni polcról ezt a regényt és kölcsönadtad nekem, de a türelmedet köszönöm a legfőképp, mert elkényelmesedve azon állításod felet, hogy ráér bőven visszaadni, hónapokig képtelen voltam elolvasni, te pedig tűrted mindezt hősiesen. Remélem nem vettem el a kedved attól, hogy másoknak is kölcsönözz könyveket. :)

Köszönettel,

Szilvi

Egyébként bámulatos milyen multikultúrális ez a könyv :)
Német órán angolul kaptam kölcsön, amit most magyarul értékelek.

Tehát: mint az már bizonyára kiderült a könyvet kölcsönkaptam, aminek én nagyon örültem mert Mark Haddon ezen írását már akkor kinéztem magamnak, amikor egyik Karácsonyra megkaptam az „1001 könyv amit el kell olvasnod mielőtt meghalsz” című vaskos könyvet. Húha! – gondoltam, ha már benne van ebben a listában akkor csalódás nem érhet (ezen gondolkodásmódom megdőlt Mohácsnál …. akarom mondani Ian Banks Darázsgyáránál) és felírtam a könyvtári listámra. (ami terjedelemben egyébként vetekszik Mikulás bátya beszerzendő listájával). Aztán valahogy mégsem került rá sor hogy kivegyem, mindig valami más volt ami megszédített.

Amikor meg már kézbevettem az „akkor most aztán mindjárt nekikezdek!” lelkesedéssel, valami oknál fogva mégis mindig hátrébb és hátrébb tettem, mert hiába a dicsérő szavak és a szívhez szóló ajánlások mégiscsak egy kutyáról és annak meggyilkolásáról szól ez a történet, és a szomszéd kisfiúról aki autista és elhatározza detektív lesz…. És én mindebből azt szűrtem le hogy ez biztosan olyan nyomozós, állatbarátos, mindenki szenved és mégis „happy” iromány lesz, amolyan gumicukorral meghintett édes élet keserű pirulával módon.

Hát nem!

Tényleg egy autista kisfiúról és egy meggyilkolt kutyáról szól, de csak az elején, mert minél többet tud meg a fiú és minél tovább kutakodik, annál több minden derül ki a saját ismertnek vélt életéről. Amiről eddig azt hitte, hogy megingathatatlan most dőlni látszik, és amire eddig lehetetlenként gondolt most megvalósulni tűnik. Egy fiú, aki a számok világában érzi biztonságban magát, most hosszú útra indul, hogy – egyáltalán nem tudatosan – többet tudjon meg magáról és eddig ismertnek vélt korlátairól.

A könyvnek mindenféleképpen különlegessége, hogy az eddig autizmussal foglalkozó regényekkel ellentétben ez első szám első személyben íródott, így pedig sokkal jobban betekinthetünk egy autista ember észjárásába. Persze tudom, hogy az autizmusnak több válfaja van, ezért nem is lehet általánosítani. És Christopher - ha ki lehet ezt egyáltalán jelenteni - nem a legsúlyosabb típusában „szenved”. Bár a szenvedés is érdekes és elgondolkodtató meghatározás, mert bár magától a betegség esetében nincs szó szenvedésről – hisz nem igazán érti meg a normális világot , így nem is érzi azt hogy hiányában szenvedne – de több velejárójától már nagyon is helytálló meghatározás. Szinte fizikai fájdalmat érez, hogy ha hozzáérnek (ölelésről, pusziról szó sem lehet), sikít és üvölt hogyha tömegbe kerül, ha pedig az imádott számaitól választják el akkor lelki fájdalom marja és letargiába kerül.

Nekem az érzéseivel sikerült nagyon nehezen azonosulnom. Ismeri a félelmet és a ragaszkodást. De nem volt egyértelmű számomra hogy érti-e és érzi-e a szeretetet és a gyászt. A legkevésbé a történet végén érzett aggodalmát tudtam megérteni, és az állandó zsebkés markolászást. (Aki olvasta tudja miről beszélek, csak nem szeretnék semmit elárulni előre). Ez utóbbitól már kifejezetten közveszélyesnek gondoltam a gyereket és azon tűnődtem, hogy szülei miért vettek neki egyáltalán kést? Megőrültek? Hisz minden alkalommal amikor megijed valakitől első gondolata, hogyha még egyszer „bántják” akkor a fűrészes oldalával már vágni fog.

És most, aki már olvasta az jelölje ki bal egér gombbal az alábbi szöveget, mert SPOILERT tartalmaz: lehet hogy szégyen és megvetendő de csak rövid ideig tudtam pálcát törni az anya felett. Így hogy jobban megismeri az ember ezt a bonyolult lelkivilágot már jobban meg tudtam őt érteni. Ez nem azt jelenti, hogy én is biztos elhagytam volna a gyereket, de egyöütt tudok vele érezni.

A történetbe időnként bekerül egy sor matematikai érdekesség is, hisz Christopher egyik kedvenc elfoglaltsága a számolás és a rejtélyek megfejtése. Ebben a történetben pedig akad belőle bőven. Lerajzolja nekünk az utcát ahol lakik, a táblákat amiket lát, az arckifejezéseket amiket nem bír felismerni és így tovább. Ezek kifejezetten tetszettek, ahogy az is hogy a fejezeteket nem a hagyományos módon sorszámozza, hanem egymást követő prímszámokkal jelöli.

A magyar borítóról mit is mondhatnék, mint azt hogy nem értem hogy miért ilyen, amikor az Európa kiadó tud ennél sokkal jobbat is. Ráadásul az a borító amivel a kölcsönkönyvem rendelkezik még szimbolikus jelentéssel is bírt, hiszen Christopher abszolút kedvenc színe a piros (azonban utálja a sárgát és a barnát) amivel kapcsolatban egy elméletet is gyártott. Ha iskolába menet egymás után 5 piros autót lát a buszról, akkor szuper klassz napja lesz. Ha azonban öt sárgát, akkor az már fekete napszámba megy és ilyenkor egész nap nem is szól senkihez egy szót sem. Tehát az a verzió ami az én kezembe került - a piros borítón a feldobott pacskerű fekete kutya - szerintem sokkal jobb választás lett volna.

A gyerekirodalomhoz sorolják, de mivel ennek megértéséhez kell egy bizonyos alapérettség, ezért én részemről 14 éves kortól felfelé ajánlanám.

Összességében annyira nem érintett meg a könyv, mint vártam. Ez nekem nem az "elolvasnám újra" kategória volt, ezért sajnos nálam „csak”:




Borostyán, 2010. január 12.

4 megjegyzés:

Erika írta...

Hűű, ez a könyv nagyon felkeltette az érdeklődésemet! :-)

stippistop írta...

nekem is régóta a várólistámon van... :o)

csenga írta...

A fiam régebben olvasta ezt a könyvet,de nem tetszett neki...pedig ifjúsági irodalom.

Tinkmara írta...

Borostyán kedves, üzenetet szerettem volna küldeni neked, de nem találtam email címet. A blogomon írtam neked pár sort.
Szeretettel üdvözöllek, Kata