2009. október 25., vasárnap

Philippe Djian: 37,2° reggel (Betty Blue)

A Moly.hu-ról molyoltam ki ezt a könyvet és nagyon megérte. A méltatlanul olvasatlan könyvek között volt és tényleg. Méltatlanul van mellőzve. Mert nagyon tetszett az író stílusa, hangvétele. Nem mintha valami húdekülönleges lenne, de megtalálható benne valami nagyon személyes - a humora, életfilozófiája, könnyedsége mind-mind valóságossá teszik.

A regény E/1-ben íródott, de a narrátor neve sosem hangzik el, ezzel is sugallva, hogy az író sajátjaként meséli el a történteket. Talán Amerikában járunk a 80-as években, de nem biztos. Se hely, se idő megjelölés nincs, de igazából nem is fontos. Főhősünk, aki a regényben is amatőr író asztala fiókjában egy megírt regénnyel, egy szép napon összeköltözik egy szép, de meglehetősen rapszodikus természetű lánnyal, Bettyvel. Igazából nagyon jól összeillenek ők ketten, mert a srác az a tipikus sodródó ember, akinek minden jó, úgy, ahogy van, Betty pedig a "forradalmár", aki nagy dolgokra vágyik és igyekszik a saját módján vezetgetni a srácot például a könyvének kiadatása felé. Bettyvel a baj csak az, hogy tenni igazából nem tesz szinte semmit, csak rugdossa a dolgokat átvitt értelemben és valójában is. És ha azok nem úgy történnek, ahogyan ő szeretné, szélsőséges megnyilvánulásai lesznek: dühöng, verekszik. De jó perceiben igazából egy szeretetre méltó, kedves lány. A srác szereti is és tulajdonképpen bármit megtesz érte, a lány minden negatív tulajdonsága ellenére.

Nekem annyira megható volt ez a szerelem, amit a fiú táplált a lány iránt: ahogyan ápolta, próbálta jó kedvre deríteni, örömet szerezni neki. Ilyet ritkán látni. (És olyat is, hogy ennyire hétköznapian, csöpögéstől mentesen, ugyanakkor torokszorítóan tudjon valaki ábrázolni egy szerelmet...)

A történet hullámzó, hol jó, hol rossz dolgok történnek a párral. Például rájuk bízzák 27 faház kifestését, ami nem tetszik nekik, így az egyiket felgyújtva olajra lépnek. Később egy üzletet bíznak rájuk, ahol zongorákat kell eladni. Aztán rabolnak egy csomó pénzt és élnek belőle, mint Marci Hevesen. Egyszer pedig ellopnak egy gyereket és egy egész anyukabanda üldözi őket stb. Szóval igazi őrültek:)
Mígnem a sztori egyszer tragikus fordulatot vesz. Ez a rész igazán torokszorító volt nekem, bár nem vagyok egy érzelmes alkat, de itt volt gombóc a torkomban rendesen.

A történet sem volt éppen rossz, igazából elég egyedinek mondható az őrült lánnyal a középpontban, de valójában a író hangja tetszett nekem. A finom humora, intelligens könnyedsége, életszeretete, -felfogása teljesen megfogott. Talán azért, mert én nagyon is tervezetten élek, szeretem magam irányítani a dolgaimat: mindent jól kigondolok előre, nem hagyom a véletlenre a dolgokat. De ez rengeteg agyalással, görcsöléssel, erőfeszítéssel jár. Ezzel sokszor elveszik az élet megélésének varázsa. Pedig talán így kellene élni, sodródva az árral és rácsodálkozni a világra, meglátni a legapróbb dolgokban is a szépséget vagy a tragédiát. Talán...

Csak ajánlani tudom!


3 megjegyzés:

f-andi írta...

A "tervezett" életről: szerintem sokan vagyunk, akiknek így telnek a napjaik. A KÉRDÉS az: ha a megfelelő feltételek adottak lennének tudnánk-e életünkön (napjainkon) változtatni? Vagy akarnánk-e?....

köszönöm az ajánlást, elgondolkodtam rajta........, és ez jó.

szeee írta...

Igen, ezek jó kérdések. A válasz egyébként szerintem a személyiségben rejlik, valószínű erre születni kell. Aki nem ilyen személyiség, az sosem fog tudni csak úgy élni "bele a semmibe", de nevezhetjük máshogy is, kinek mi tetszik...

ladyBird írta...

Én fura ember vagyok, mert a szervezett élettől szenvedek, most meg élek bele a semmibe, de ez sem jó. Minden bizonnyal azért mert nem én választottam.