Amikor megláttam a könyvet,biztos voltam benne,hogy egy középkorú nő sirámai a csalfa férjéről,és a szemtelen kamaszgyerekről-de nem!!!A könyv nem összefüggő,hanem hónapokra lebontva egy -egy kis szösszenet egy nő életéből akinek fia,és férje a legfontosabb az életben,miközben folyamatosan töpreng ,aggódik...jó párszor(sokszor) felkiáltottam magamban,hogy -Jé!Én is ezt érzem,én is így gondolom,mégsem vagyok hülye,ez másnak is eszébe jut?? és még sorolhatnám. Melanie elénk teszi azokat a mondatokat,érzéseket amik annyiszor megfordultak a fejünkben,mégsem mondtuk ki,nem osztottuk meg senkivel.Az örökös aggódást, a töprengést az idő múlásáról, a szerelemről ami nem tart örökké, a szeretetről ami nagyobb összetartó erő mint a szerelem,az élet pillanatnyi szépségeit,és megannyi dolog ami naponta foglalkoztat minket.A gondolkodós részek mellé jócskán jut humor is,és mikor már pityeregnénk egy sort,jön a nevetés.Nagyon őszinte hangú könyv,nincs benne semmi alakoskodás,megjátszás,megfelelni akarás.Talán ezért is tetszett annyira.
"Csak másnap az iskolai sportcsarnok lelátóján üldögélve esett le a tantusz,hogy lemaradtam valamiről.Nézem az alsósok jelmezbálját,és fogalmam sincsen,melyik jelmez mi akar lenni.
Ah,az a kislány vécépapír.Mégsem:pillecukor
Aha,az a kisfiú jégkocka.Mégsem:globális felmelegedés.
Olálá,egy francia szobalány!Mégsem:Alice csodaországban."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése