Tormay Cécile: Emberek a kövek között

Korábban, a saját blogomban már említettem, hogy milyen méltatlanul van mellőzve ez a nagyszerű magyar írónő, hiszen sokan még a nevét sem hallották soha. Ez a viszonylag korai műve egy kisregény. A dalmát hegyekben, az Adriai tengerpart közelében játszódik. Szokatlan helyszín, pedig ha belegondolunk ez a terület valamikor Magyarország része volt... Nem tudok mást mondani, mint hogy Tormay gyönyörűen ír. Ahogyan a fenyves, zordon sziklás hegyeket, a természetet ábrázolja, az valami csodálatos. Élénken láttam magam előtt mindent, amit leírt, pláne, hogy épp 2 hónapja jártam arra - és bár sok minden változott azóta, azért a kopár sziklák és a dús növényzettel borított hegyoldalak ugyanazok.

A történet egyszerű, nem is lehet más ott a hegyek apró falvaiban, egyszerű emberek között. Egy fiatal lány, Jella történetét meséli el nekünk az írónő, akinek édesanyját a falu a szájára veszi, ezért el kell menekülnie a faluból. Apja messze dolgozik a bányákban, csak ritkán jár haza. Ezért Jella nagyon fiatalon magára marad. A magány, kiszolgáltatottság egy apjánál is idősebb ember karjaiba sodorja, aki bár nagyon szépen bánik a lánnyal, nem a nagy szerelem. Aztán eljön az is egy fiatal fiú személyében, de a hatalmas érzelmek tragédiába fulladnak... A történet nekem annyit mondott, hogy ezek az egyszerű embereknek is ugyanolyan bonyolultak az érzései, mint bárkinek, még akkor is, ha nehezen tudják kifejezni őket, de ettől még ott vannak, sőt, sokszor sokkal nagyobb intenzitással működnek, mint egy "civilizáltabb", modern emberéi... A történéseken kívül nagy hangsúlyt kap a környezet ábrázolása, de ez nem zavaró, sőt. Hiszen ott a hegyekben, azon a néhány emberen kívül nincsen más, csak a természet, amely nagy szerepet tölt be az ottaniak életében.

Az írás nagyon emlékeztetett Wass Albert Funtineli boszorkányára. Ugyanaz az egyszerűség, szépség, tisztaság, szomorúság, tragédia. De Tormay ezt korábban írta annál.

És ekkor, amint ott feküdt a földhöz tapadva, úgy érezte, hogy a szíve nem is az ő mellében ver, hanem alatta a kövek között; úgy érezte, hogy az ő vére hajtja a kis források lüktetését a mohában, az ő lélegzete rezgeti lassan, lassan az irtásban a havasi füvet…
Egy néma, nagy találkozás volt ez, egy rejtélyes összeolvadás.
És Jella ettől a naptól fogva biztosan tudta, hogy ő meg a hegyek egymáshoz tartoznak.