Ismét egy olyan irodalmi alkotás, ami megoszthatja az Olvasókat. Ami megbotránkoztathat, ami elgondolkodtathat, ami utálatra-utálkozásra késztethet, ami könnyeket fakaszthat.
Kinek mit jelent.... Kinél mit vált ki... Kinek mi a fontos az életében... Ki milyen jellem... Ki mennyire racionális... Ki mennyire viseli el az elmúlás gondolatát... Ki milyen mértékben és mélységben képes szeretni...
Lehetnek benne -némelyeket- megbotránkoztató kifejezések, mondatok; lehetnek benne jelenetek, amelyeket el sem bírunk képzelni, mert nem láttunk magunk mellett súlyos beteg idősödő embereket, akik életük vége felé járnak esetleg; lehetnek benne apró örömök, amelyek olykor utat mutathatnak nekünk, a lényeg az, hogy bármi is van benne, bárhogy is ír Farkas Péter a lényegtelen semmiségekről, azt olyan intenzitással teszi(tette), hogy engem elkápráztatott.
Elnéztem az öregasszony és az öregember lakását, elképzeltem életüket, és, bár semmit nem tudtam meg róluk, de arra rájöttem, hogy jó lehetett nekik. Talán még akkor is jó volt.
Ki ne gondolna az életére, az élete végére, annak milyenségére, annak intenzitására? Ki ne keresné a tökéletes párt, házastársat, akivel megöregszik, akivel a "jóban-rosszban-t, egészségben-betegségben-t" átéli?
Ez a könyv megmutatta, hogy tényleg létezhet ilyen. Két ember, egyik betegebb, mint a másik élete alkonyán éldegél, csendben, békében, szeretetben. Sírtam a végén, meghatódtam, reménykedhetek.
Elfogadás.
Segítőkészség.
Szeretet.
Szerelem.
Egymásrautaltság.
Elmúlás.
Őszinteség.
"Némán és kézen fogva lépkedtek végig a kavicsos úton, aztán fölmentek a faragott famellvéddel körbekerített teraszra, átvonultak a fölállított, üres, zöldre lakozott, összecsukható vas kerti székek között, és mielőtt beléptek volna a házba, csak úgy menet közben, mintegy az utolsó lépésben egymás felé fordultak és összecsókolóztak, mint a valóságos szerelmesek. De csak egy pillanatra, aztán eltűntek a házban."
Kinek mit jelent.... Kinél mit vált ki... Kinek mi a fontos az életében... Ki milyen jellem... Ki mennyire racionális... Ki mennyire viseli el az elmúlás gondolatát... Ki milyen mértékben és mélységben képes szeretni...
Lehetnek benne -némelyeket- megbotránkoztató kifejezések, mondatok; lehetnek benne jelenetek, amelyeket el sem bírunk képzelni, mert nem láttunk magunk mellett súlyos beteg idősödő embereket, akik életük vége felé járnak esetleg; lehetnek benne apró örömök, amelyek olykor utat mutathatnak nekünk, a lényeg az, hogy bármi is van benne, bárhogy is ír Farkas Péter a lényegtelen semmiségekről, azt olyan intenzitással teszi(tette), hogy engem elkápráztatott.
Elnéztem az öregasszony és az öregember lakását, elképzeltem életüket, és, bár semmit nem tudtam meg róluk, de arra rájöttem, hogy jó lehetett nekik. Talán még akkor is jó volt.
Ki ne gondolna az életére, az élete végére, annak milyenségére, annak intenzitására? Ki ne keresné a tökéletes párt, házastársat, akivel megöregszik, akivel a "jóban-rosszban-t, egészségben-betegségben-t" átéli?
Ez a könyv megmutatta, hogy tényleg létezhet ilyen. Két ember, egyik betegebb, mint a másik élete alkonyán éldegél, csendben, békében, szeretetben. Sírtam a végén, meghatódtam, reménykedhetek.
Elfogadás.
Segítőkészség.
Szeretet.
Szerelem.
Egymásrautaltság.
Elmúlás.
Őszinteség.
"Némán és kézen fogva lépkedtek végig a kavicsos úton, aztán fölmentek a faragott famellvéddel körbekerített teraszra, átvonultak a fölállított, üres, zöldre lakozott, összecsukható vas kerti székek között, és mielőtt beléptek volna a házba, csak úgy menet közben, mintegy az utolsó lépésben egymás felé fordultak és összecsókolóztak, mint a valóságos szerelmesek. De csak egy pillanatra, aztán eltűntek a házban."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése