A sokat dicsért skandináv irodalomnak ez az első darabja, amit olvastam. És elég különös egy könyv ez.Kissé komor, sötét hangulata van. Az egész sztori Desirée-től indul ki, aki egy mozgásképtelen, sérült, középkorú nő. Világ életében intézetekben, kórházakban élt. Az 50-es évek környékén ugyanis az volt a gyakorlat, hogy az ilyen gyerekeket bedugják valami intézménybe, nem volt szokás a családban tartani őket, bajlódni velük...
Bár Desirée sem mozogni, sem beszélni nem képes, szellemileg teljesen ép. Segítséggel kideríti, hogy édesanyja, miután őt intézetbe adta és soha többé felé sem nézett, három lánygyermeket vett magához, akiket rövidebb-hosszabb ideig nevelt. Desirée irigy ezekre a lányokra, úgy gondolja, hogy az ő életét élték, vették el. Különös képessége révén megvalósítja, hogy levélkéket küldözget nekik, belenéz az életükbe.
Ahogyan a regény folyamán mi is megtesszük. A regény ugyanis abból épül fel, hogy a jelen és a múlt, azaz a négy gyermekkor történéseit felváltja tárja elénk az írónő, bemutatva a négy nő sanyarú gyermekkorát és a jelen furcsa történéseit. Desirée ugyanis úgy keveri a lapokat, hogy három mostohanővére - akik nem tudnak az ő létezéséről, egymással pedig elég bizalmatlan és felemás a kapcsolatuk - egymás felé sodródjanak és ez a szürkésbarna hangulatú történet egy hasonló árnyalatú, mégis megnyugvást hozó fináléban érjen véget.
Ahogy ezt érzékeltettem, ez nem egy vidám történet. Hátrányos helyzetű gyerekek sorsát, felnőtté válását, sérüléseit, érzelmeit mutatja be. Olyan érzésekkel találkozunk itt, mint elhagyatottság, szeretetéhség, fásultság, irigység, gonoszság. Nem lehet rajta szórakozni a szó szoros értelmében. Viszont fantasztikusan van megírva. Engem teljesen lebilincselt Axelsson stílusa, alig tudtam letenni a könyvet. Nem véletlen, hogy irodalmi díjat is nyert Svédországban, mert annak ellenére, hogy se nem szép, se nem izgalmas a történet, mert a sorsok és a történések valahol egészen hétköznapiak, mégis nagyon különlegessé tudta varázsolni a sztorit az írónő. A karaktereit nem igazán lehet szeretni, inkább érdekesek ők, mint szeretnivalóak, viszont nagyon jól kidolgozottak és nagyon valóságosak.
És a végén jól el lehet gondolkodni, hogy a látszat ellénére a négy nő közül vajon kinek van/volt igazán irigylésre méltó élete négyőjük közül? Az orvossá lett, hallgatag, eminens Christinának, a magának való, fizikus Margaretának, a szép, de vad és züllött Birgittának, vagy az ágyhozkötött Desiréenek?
Azt hiszem, hogy ennek a regénynek a különös hangulata még sokáig el fog kísérni. Érdekes, egy svéd írótól valahogy pont ilyen atmoszférát vártam, talán azért is jött be annyira ez a könyv, mert kitűnő stílusban hozta a hangulatra vonatkozó elképzeléseimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése