Egész erősen és nagyon el kellett gondolkodnom, mit is írhatnék erről a könyvről spoiler nélkül. A fülszövegben olvashatjuk a lényeget, azaz: Az 1960-as évek Amerikájában egy ortopéd sebész orvosnak és feleségének két gyermeke születik. Egy egészséges fiú és egy Down-kóros kislány. A kislány elkerül tőlük, és a segédkező asszisztensnő neveli fel. Erről a tényről csak az apa tud. A feleség, az anya csak azt tudja, hogy az ikerpár fele, a kislány meghal a születéskor. [Biztos sokakat felcsigáz, kíváncsivá tesz ez a sztori...]
Ezek a tények elég hamar kiderültek az elején, és vártam a fantasztikus olvasmányélményt. Kim Edward művében nagy vonalakban megismerhetjük a család életét, mi történt velük, hogyan alakult életük, hogyan távolodtak egymástól, hogyan őrizte az apa a titkot, megismerték-e a kislányt? Elolvastam a könyvet, mert hitetlen voltam. Hittem, hogy lesz jobb is. Mérges voltam az apára, hogy merte ezt a lépést megtenni? Mérges voltam az anyára, hogy nem tudott normálisan viselkedni az első időkben. Utáltam az apát,mert titkolózott. Ez a hazugság ott lógott a levegőben mérgezve az egész életüket, kapcsolatukat. Norah és Dávid házassága érdekesen alakult, Paul-a fiúk sem egyszerűként élte meg a család széthullását. Egyikük életmódváltással, a rengeteg munkával; másikuk az emberek, a jellemek fényképezésével; harmadikuk a zenébe való meneküléssel próbálta túlélni/átélni az életét.
"Mi lett volna ha.....
De anyjának igaza van; már soha nem tudhatja meg, mi történt volna."
Szerintem ez a történet hatalmas lehetőségeket rejtett az elején, de sajnos csalódtam. Folyamatosan vártam a megoldást, hogy másképpen lesz. Nem egyszerűen a történet nem tetszett, nem egyszerűen "én másképpen írtam volna meg", hanem egyszerűen nem láttam a fő mondandót a család történetében. Nem találtam benne rációt, sőt inkább csodálkoztam azon, miért így történt, így nem történhetett. Az események kuszán követték egymást, sokszor nem írtam volna hozzá bizonyos dolgokat. Gondolom ebben az időszakban a Down-kóros (vagy egyéb fogyatékossággal született-) gyermekek megítélése és elfogadása még nem volt egyszerű, de ez "nem menti fel a történetet". A könyv végén az író elmondja, hogyan került kapcsolatba először a könyv történetével. Én az érzelmekről szeretek olvasni, itt csak az üres szenvedést találtam.
Az emlékek őrzője: vajon mi lehet? Olvasd el, és kiderül miért ez a címe (legalábbis szerintem)...
Nem jött be. [Halkan megsúgom, én a történet folytatására lennék kíváncsi, hátha a labdám nem keringene fent a magasban, hanem valaki lecsapná végre. Azt is megsúgom, hogy én a gyerek-vonalra vagyok kíváncsi, és még másra is..... és tulajdonképpen nem érdekel Frederick! :(]
Ezek a tények elég hamar kiderültek az elején, és vártam a fantasztikus olvasmányélményt. Kim Edward művében nagy vonalakban megismerhetjük a család életét, mi történt velük, hogyan alakult életük, hogyan távolodtak egymástól, hogyan őrizte az apa a titkot, megismerték-e a kislányt? Elolvastam a könyvet, mert hitetlen voltam. Hittem, hogy lesz jobb is. Mérges voltam az apára, hogy merte ezt a lépést megtenni? Mérges voltam az anyára, hogy nem tudott normálisan viselkedni az első időkben. Utáltam az apát,mert titkolózott. Ez a hazugság ott lógott a levegőben mérgezve az egész életüket, kapcsolatukat. Norah és Dávid házassága érdekesen alakult, Paul-a fiúk sem egyszerűként élte meg a család széthullását. Egyikük életmódváltással, a rengeteg munkával; másikuk az emberek, a jellemek fényképezésével; harmadikuk a zenébe való meneküléssel próbálta túlélni/átélni az életét.
"Mi lett volna ha.....
De anyjának igaza van; már soha nem tudhatja meg, mi történt volna."
Szerintem ez a történet hatalmas lehetőségeket rejtett az elején, de sajnos csalódtam. Folyamatosan vártam a megoldást, hogy másképpen lesz. Nem egyszerűen a történet nem tetszett, nem egyszerűen "én másképpen írtam volna meg", hanem egyszerűen nem láttam a fő mondandót a család történetében. Nem találtam benne rációt, sőt inkább csodálkoztam azon, miért így történt, így nem történhetett. Az események kuszán követték egymást, sokszor nem írtam volna hozzá bizonyos dolgokat. Gondolom ebben az időszakban a Down-kóros (vagy egyéb fogyatékossággal született-) gyermekek megítélése és elfogadása még nem volt egyszerű, de ez "nem menti fel a történetet". A könyv végén az író elmondja, hogyan került kapcsolatba először a könyv történetével. Én az érzelmekről szeretek olvasni, itt csak az üres szenvedést találtam.
Az emlékek őrzője: vajon mi lehet? Olvasd el, és kiderül miért ez a címe (legalábbis szerintem)...
Nem jött be. [Halkan megsúgom, én a történet folytatására lennék kíváncsi, hátha a labdám nem keringene fent a magasban, hanem valaki lecsapná végre. Azt is megsúgom, hogy én a gyerek-vonalra vagyok kíváncsi, és még másra is..... és tulajdonképpen nem érdekel Frederick! :(]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése