"A második világháborús sebesültszállító hajó az egyik pillanatban még a Csendes-óceánon cirkál irgalmas missziót teljesítve. A következőben kettészakítja egy torpedó. Túlélők kis csapata, köztük egy sebesült japán katona és egy fiatal amerikai ápolónő vetődik partra egy közeli szigeten, nem is gondolva, milyen kalandok várnak rájuk...Akira öt éve vív vérfürdővel és borzalmakkal teli háborút a japán császárért. Most, ellenségekkel körülvéve gyűlöletet kellene éreznie, ehelyett vigaszt lel társaságukban - és újra felfedezi magában a költészet szeretetét. Miközben beavatja szenvedélyének titokzatosságába és szépségébe Annie-t, az elragadó, de zaklatott lelkű lányt, akit megmentett, a múltja fájdalmaival küzdve segít Annie-nek feltárni a jövő ígéretét."
John Shors regénye a második világháborúba kalauzol minket. A regényt műfajilag a romantikus prózába tudnám sorolni, abból is inkább az érzelgősebb fajtába. A történet csordultig van kitörő érzelmekkel, itt mindenki szeret mindenkit, amitől az egész teljesen hiteltelenné, meseszerűvé válik. A történet túlságosan kiszámítható, ráadásul a szerző a szigeten lévő körülményeket is úgy teremtette meg, hogy a szereplőknek szinte csak a karjukat kell kinyújtani ahhoz, hogy bőségesen ellássák magukat élelemmel. Ha már egyszer az ember egy lakatlan szigetre kerül, akkor nem kéne előtte feltérképezni, hogy hol is vannak pontosan? Milyen lehetőségek adottak a túléléshez?
Kicsit nyomozgattam, mert arra gondoltam hogy esetleg a fordítás miatt sikerült ennyire érzelgősre a regény, ám tévedtem. Néhány külföldi bloggertársam is hasonló következtetésre jutott, mint én, kivéve persze azokat, akik szeretik az író könyveit, vagy magáért a műfajért vannak megveszve. :)
Ha nem vesszük figyelembe a történetet és csak a karakterekre fókuszálunk, akkor azt kell hogy mondjam, hogy egész jó lenne ez az iromány. Ugyanis a szereplők nagyon kidolgozottak, átgondoltak. Az olvasó tudja kit kell szeretni és kit kell utálni, mindenkinek meg van a maga szerepe, helye a történetben és nem maradnak sötét foltok sehol sem. Nem lett kedvencem egyik sem, de ez elsősorban a történet miatt van, mert ha tudtam volna élvezni, akkor valószínűleg valamelyik szereplő helyébe is el tudtam volna magam képzelni.
És legeslegutoljára szeretném megemlíteni, hogy majd frászt kaptam a "japcsi" szócskától, ami eszméletlen mennyiségben szerepel a könyvben. Nem tudom, hogy az eredetiben is így szerepel-e vagy a fordító egyik kedvenc szava volt, de engem a hidegrázás kapott el. Ha kérhetnem ezt a szót mellőzük, szerintem borzalmas.
Valószínűleg ez nem az én műfajom lesz, de szívesen ajánlom azoknak, akik bírják a rózsaszínfelhőben való mászkálást, és képesek elrugaszkodni a valóságtól. :)
U.I.: Valaki elárulhatná nekem, hogy egy férfi szerzőt mi vesz rá egy ilyen könyv megírására?
A könyvért köszönet a Bézs.hu magazinnak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése