Hölgyeim és Uraim!
Amennyiben Önök is éppoly tudatlanok, mint én, fogadják alázatos felvilágosításomat: I. J. Parker (P. D. Jameshez hasonlóan) nő.
Vajon mindenki azonnal férfi írót sejt a monogramokká sűrített keresztnevek mögött, vagy csak én vagyok ennyire előítéletes?
Persze egy jó könyv esetében mit sem számít, hogy a szerzője férfi-e avagy nő.
Amiért mindenképpen vetni akartam egy pillantást az íróra, mielőtt belefogtam ennek a bejegyzésnek a megírásába, az az volt, hogy végtelenül laposnak találtam a szöveget. Annak ellenére, hogy a könyv viszont letehetetlen volt. Máskülönben képtelenség lett volna 3 nap alatt kiolvasni.
Bár más korszakban és más országban játszódik, Kate Furnivall gyönyörű, költői körmondatai és szófordulatai (Az orosz szerető) után hihetetlen csalódást jelentett ezt a döbbenetesen lapos, minden zeneiséget nélkülöző szöveget olvasni. Persze az írónő itt-ott próbálkozik, de erőltetettnek ható sorai meg sem közelítik Kate Furnivall mesteri szó-ötvös művészetét. És azt kívánjuk, bár inkább ne is próbálkozna!
Amit a leginkább szeretni fog az olvasó ebben a könyvben, azok a szereplők. Akitada, Simon Scarrow Catojához hasonlóan egy meglehetősen vértelen hivatalnok. Ahogy azonban haladnak előre az események, akárcsak Cato a Sas sorozatban, Akitada is igazi férfivá és hőssé válik. De nem ő az egyetlen, aki az olvasás során a szívünkhöz nő; valamennyi pozitív hősre szívesen gondolunk vissza miután becsuktuk a könyvet; mindegyikükkel könnyedén azonosul az olvasó.
Ha úgy vesszük, magában a cselekményben sincs semmi különös. Az író egyszerűen a minden mindennel összefügg elvét alkalmazza. Ennek ellenére az események sodrása önkéntelenül is magával ragadja az embert, és csak a könyv végén érzünk némi csalódottságot: hát csak ennyi volt?
És képtelenség szabadulni ettől a csalódottság érzéstől. Az ember annyira szeretné, ha valahogy jobban lenne megírva ez a könyv. Ha a társalgások költőibbek lennének, ha az író tudná, hogyan játsszon a szavakkal, ha lenne hozzá tehetsége (ezt mindenképpen nagyon szeretnénk!). Ha az izgalmas részek arra ösztönöznének, hogy egy picit gyorsabban szedjük a levegőt, ha a szertartások leírása hangsúlyosabb, hosszadalmasabb és ünnepélyesebb lenne… De minden olyan halvány, mint egy kifakult falikárpit. Az olvasó csak falja a sorokat, mert szinte minden oldalon történik valami, de valami mégis hiányzik.
Ennek ellenére a könyv megérdemli a 4 csillagot (5-ből), és érdemes is elolvasni, hiszen láttunk már nagyon pocsékul megírt, mégis letehetetlen könyvet. Ha csupán egy kellemes kikapcsolódást nyújtó olvasmányra vágyunk, bátran emeljük le a polcról a Sárkánytekercset!
Amennyiben Önök is éppoly tudatlanok, mint én, fogadják alázatos felvilágosításomat: I. J. Parker (P. D. Jameshez hasonlóan) nő.
Vajon mindenki azonnal férfi írót sejt a monogramokká sűrített keresztnevek mögött, vagy csak én vagyok ennyire előítéletes?
Persze egy jó könyv esetében mit sem számít, hogy a szerzője férfi-e avagy nő.
Amiért mindenképpen vetni akartam egy pillantást az íróra, mielőtt belefogtam ennek a bejegyzésnek a megírásába, az az volt, hogy végtelenül laposnak találtam a szöveget. Annak ellenére, hogy a könyv viszont letehetetlen volt. Máskülönben képtelenség lett volna 3 nap alatt kiolvasni.
Bár más korszakban és más országban játszódik, Kate Furnivall gyönyörű, költői körmondatai és szófordulatai (Az orosz szerető) után hihetetlen csalódást jelentett ezt a döbbenetesen lapos, minden zeneiséget nélkülöző szöveget olvasni. Persze az írónő itt-ott próbálkozik, de erőltetettnek ható sorai meg sem közelítik Kate Furnivall mesteri szó-ötvös művészetét. És azt kívánjuk, bár inkább ne is próbálkozna!
Amit a leginkább szeretni fog az olvasó ebben a könyvben, azok a szereplők. Akitada, Simon Scarrow Catojához hasonlóan egy meglehetősen vértelen hivatalnok. Ahogy azonban haladnak előre az események, akárcsak Cato a Sas sorozatban, Akitada is igazi férfivá és hőssé válik. De nem ő az egyetlen, aki az olvasás során a szívünkhöz nő; valamennyi pozitív hősre szívesen gondolunk vissza miután becsuktuk a könyvet; mindegyikükkel könnyedén azonosul az olvasó.
Ha úgy vesszük, magában a cselekményben sincs semmi különös. Az író egyszerűen a minden mindennel összefügg elvét alkalmazza. Ennek ellenére az események sodrása önkéntelenül is magával ragadja az embert, és csak a könyv végén érzünk némi csalódottságot: hát csak ennyi volt?
És képtelenség szabadulni ettől a csalódottság érzéstől. Az ember annyira szeretné, ha valahogy jobban lenne megírva ez a könyv. Ha a társalgások költőibbek lennének, ha az író tudná, hogyan játsszon a szavakkal, ha lenne hozzá tehetsége (ezt mindenképpen nagyon szeretnénk!). Ha az izgalmas részek arra ösztönöznének, hogy egy picit gyorsabban szedjük a levegőt, ha a szertartások leírása hangsúlyosabb, hosszadalmasabb és ünnepélyesebb lenne… De minden olyan halvány, mint egy kifakult falikárpit. Az olvasó csak falja a sorokat, mert szinte minden oldalon történik valami, de valami mégis hiányzik.
Ennek ellenére a könyv megérdemli a 4 csillagot (5-ből), és érdemes is elolvasni, hiszen láttunk már nagyon pocsékul megírt, mégis letehetetlen könyvet. Ha csupán egy kellemes kikapcsolódást nyújtó olvasmányra vágyunk, bátran emeljük le a polcról a Sárkánytekercset!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése