Alessandro Baricco...... Novecento....
Mintha nekem írta volna....
Rabul ejtett ismeretlenül: Az Óceán zongoristájának-meséje.
Beültem a fotelbe, átadtam magam ennek a történetnek. Baricco elvitt egy óceánjáróra, ahol ültem a sarkokban, belemerültem a tengerbe, a zongora hangjába és hallgattam a muzsikát: a tenger morajlását és a zongora 88 billentyűjének összekapcsolt hangjait. Hallgattam és megismertem Novecento érzéseit. Boldogtalanságát. Boldogságát. Elgondolkodtam életén, elgondolkodtam az életemen.
Magam előtt láttam Novecentot. A trombitást. A hajót. Az embereket. Magam előtt láttam magamat. Félelmetes volt.
Azt szerettem volna, aki kézen fogja Novecentot, és átsegíti a nehézségeken…. nem én lettem az, sőt….más sem.
Magam előtt láttam Novecentot. A trombitást. A hajót. Az embereket. Magam előtt láttam magamat. Félelmetes volt.
Azt szerettem volna, aki kézen fogja Novecentot, és átsegíti a nehézségeken…. nem én lettem az, sőt….más sem.
1 megjegyzés:
Ezt most felveszem a váróslistámra. Nagyon szeretem az ilyen jellegű mélymerülésre ösztönző könyveket.
Megjegyzés küldése