Tess Gerritsen: A sebész

Bostonban él egy gyilkos, akinek azaz élete értelme, hogy magányos nőket keressen meg az éjszaka leple alatt, hogy aztán borzalmas kínzásokat hajtson végre rajtuk. A rendőrség minden erejével azon van, hogy megkeresse ezt a civilben feltehetőleg orvosként tevékenykedő egyént, mivel minden esetben sebészeti pontossággal végzi el ezeket a brutális kínzásokat. Az ügyre ráállított Moore és Rizzoli már a nyomozás elején különleges felfedezést tesznek. Az ügy fontos láncszeme lehet Catherine Cordell doktornő, aki két évvel ezelőtt már találkozott a gyilkossal, de a kínzása befejezetlen maradt. Vajon most sikerül befejeznie a gyilkosnak azt, amit már egyszer elkezdett?

A borítón mindjárt egy ajánló mászik az arcunkba, miszerint Stephen King is imádja az írónő könyveit és "Minden könyve kötelező olvasmány". Ami azt sugallja az olvasó felé, hogy valami vérfagyasztó thrillerrel áll szemben, hiszen King tudja, hogyan kell felborzolni az idegeket. Ám Gerritsen regénye inkább egy kellemes szórakozásnak felelt meg, mint egy borzongató utazásnak. A szerző meglehetősen naturalisztikusan ábrázolja a kínzásokat és szakszerű alapossággal mutatja be a doktornő munkásságát, de hát ez nem is csoda hiszen maga is orvosként végzett.

Noha a könyv Rizzoli sorozat első darabjaként van hirdetve, én ennek ellenére sokkal hangsúlyosabbnak éreztem partnerének, Moorenak a szerepét. Ennek oka, hogy a szerző Moore köré építi a szerelmi szálat, illetve sokkal több információt kapunk az ő gondolatairól, érzéseiről, mint arról aki igazán főszereplője ennek a könyvnek. Az az igazság, hogy engem abszolút nem zavarna ha inkább Moore lenne a középpontban, mert nekem sokkal szimpatikusabb karakter, mint a nyomozónő. Nem tehetek róla, de szegény nőci olyan kis fura. :)

Szóval a könyv nem rossz, nem rossz de olvastam már ezerszer jobb thrillert is, ami valóban vérfagyasztó volt, olyannyira, hogy még a mellékhelységbe se mertem kimenni. Hiányzik azaz igazi feeling, amitől egy thriller igazán thriller, de Tess Gerritsennél ezt nem éreztem, de azért egynek még elmegy. Talán majd a következő?